1. Embernek maradni (részlet)
Dr. Duncan Erol még álmából felkeltve is kifogástalanul nézett ki. Félhosszú, ősz haját gondosan hátrafésülte, arcáról kellemes arcszesz illata érződött, sötétkék bársonyzakót, hozzátartozó nadrággal és alatta fehér, testhezálló felsőt viselt. Idős kora ellenére nem eresztett pocakot, és Ohara lefogadta volna, hogy a ruha alatt szálkás izmok feszülnek.
A lakájrobot visszatért a borral, két talpas pohárral, tányérokkal és egy tálca sajttal. Kibontotta az üveget, töltött az asztalfőre ülő professzornak, majd távozott.
– Ahhoz képest, hogy már kétszáz éve itt élünk a Gaián, még mindig földiként viselkedünk. Az ember már csak ilyen, több generáció után sem képes a genetikailag berögzült szokásoktól megszabadulni. Még én sem. Ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Nos, Anne, hozott végzést magával?
A hadnagy összeérintette a bal kezén, a mutató- és hüvelykujján fluoreszkáló gyűrűket, majd az ebédlőasztal érzékelője fölé tartotta. A professzor elolvasta az előtte megjelenő szöveget, kortyolt a borából, aztán a levegőbe szagolt.
– Kissé rothadó hal szaga van.
– Nem randira jöttem – mondta Ohara szenvtelen arccal.
– Ne, ne rontsa el, Anne, eddig olyan udvariasan viselkedett! De nem haragszom magára, jobban mondva mégis, egy kicsit.
Ohara felhúzta a szemöldökét.
– Régen találkoztunk. Mikor is? Úgy egy éve. Mostanában hanyagolja a társaságom, ez rosszul esik.
– Ma jött el az ideje.
– Nem tetszik ez a nyers hangnem, hadnagy! Rendben, akkor beszéljünk arról, hogy mivel szolgálhatok a gyilkossági csoportnak – vigyorodott el Duncan.
– A Csontozó legutolsó áldozatánál ezt találtuk.
Az első asztrovarjú képe villant fel az ebédlőasztal felett.
– Ő Halley, de bizonyára ezt ön is tudja. Nem értem, miben segíthetnék.
– Mi lehet a kapcsolat a robotmadár és a gyilkos között?
– Érdekes kérdés. Tudja, a hírekben kevés érdemi információt mondanak. Esetleg, ha kisegítene…
– A Csontozó idáig sosem hagyott üzenetet, most megtette. Miért?
Duncan töltött magának a Chardonnayból, a száránál felemelte az öblös poharat, megpörgette a bort, megszagolta, majd kortyolt belőle.
– Ha belenézhetnék az aktákba…
– A nyomozati anyagot nem adhatom ki, de megtisztelne, doktor úr, ha ennek ellenére elmondaná a véleményét.
A professzor elmosolyodott.
– Örülök, hogy a jó modorát mégsem veszítette el, ez könnyebbé teszi a közös munkát. Nos, az a véleményem, hogy a gyilkos üzenni akart magának. Gondolom, erre már rájött. Azt vajon sejti-e, miért csontozza ki az áldozatait?
– Trófeát gyűjt?
– Talán azt is, de ennél sokkal többről van szó. A kulcsszó: a vágy.
Új Galaxis antológia 23-as szám
A lakájrobot visszatért a borral, két talpas pohárral, tányérokkal és egy tálca sajttal. Kibontotta az üveget, töltött az asztalfőre ülő professzornak, majd távozott.
– Ahhoz képest, hogy már kétszáz éve itt élünk a Gaián, még mindig földiként viselkedünk. Az ember már csak ilyen, több generáció után sem képes a genetikailag berögzült szokásoktól megszabadulni. Még én sem. Ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Nos, Anne, hozott végzést magával?
A hadnagy összeérintette a bal kezén, a mutató- és hüvelykujján fluoreszkáló gyűrűket, majd az ebédlőasztal érzékelője fölé tartotta. A professzor elolvasta az előtte megjelenő szöveget, kortyolt a borából, aztán a levegőbe szagolt.
– Kissé rothadó hal szaga van.
– Nem randira jöttem – mondta Ohara szenvtelen arccal.
– Ne, ne rontsa el, Anne, eddig olyan udvariasan viselkedett! De nem haragszom magára, jobban mondva mégis, egy kicsit.
Ohara felhúzta a szemöldökét.
– Régen találkoztunk. Mikor is? Úgy egy éve. Mostanában hanyagolja a társaságom, ez rosszul esik.
– Ma jött el az ideje.
– Nem tetszik ez a nyers hangnem, hadnagy! Rendben, akkor beszéljünk arról, hogy mivel szolgálhatok a gyilkossági csoportnak – vigyorodott el Duncan.
– A Csontozó legutolsó áldozatánál ezt találtuk.
Az első asztrovarjú képe villant fel az ebédlőasztal felett.
– Ő Halley, de bizonyára ezt ön is tudja. Nem értem, miben segíthetnék.
– Mi lehet a kapcsolat a robotmadár és a gyilkos között?
– Érdekes kérdés. Tudja, a hírekben kevés érdemi információt mondanak. Esetleg, ha kisegítene…
– A Csontozó idáig sosem hagyott üzenetet, most megtette. Miért?
Duncan töltött magának a Chardonnayból, a száránál felemelte az öblös poharat, megpörgette a bort, megszagolta, majd kortyolt belőle.
– Ha belenézhetnék az aktákba…
– A nyomozati anyagot nem adhatom ki, de megtisztelne, doktor úr, ha ennek ellenére elmondaná a véleményét.
A professzor elmosolyodott.
– Örülök, hogy a jó modorát mégsem veszítette el, ez könnyebbé teszi a közös munkát. Nos, az a véleményem, hogy a gyilkos üzenni akart magának. Gondolom, erre már rájött. Azt vajon sejti-e, miért csontozza ki az áldozatait?
– Trófeát gyűjt?
– Talán azt is, de ennél sokkal többről van szó. A kulcsszó: a vágy.
Új Galaxis antológia 23-as szám