3. Élj másképp!
A fiatal csapos serényen törölgette a poharakat, aztán egyenként a helyére rakta őket. A tekintete az éppen betoppanó idegenre siklott. Az idős férfi az ajtóban leverte magáról a havat, kigombolta sötétzöld kabátját, majd a pulthoz telepedett.
– Jó estét, uram! Mit adhatok? – fordult a csapos a vendég felé.
– Jó estét! Whiskeyt kérek, jég nélkül.
A csapos megtöltötte a poharat és az idegen elé rakta.
– Nem láttam még itt azelőtt.
– Messziről jöttem – felelt az idős férfi.
– Átutazóban?
– Így is mondhatjuk.
A vendég gyorsan lehajtotta az italát.
– Kérek még egyet, és töltsön magának is! Meghívom.
– Munka közben nem iszom – válaszolta a csapos, és kendőjével törölgetni kezdte a pultot.
– Ugyan! Lazítson egy kicsit! Nincs itt rajtunk kívül senki. Hogy hívják?
– John… John Casey.
– Nos, John Casey, igyon velem egyet!
Casey végignézett az üres asztalokon, a dohányfüstös falakon, végül szeme a kinti, üresen kongó, fehér utcán állapodott meg. Elmerengett egy pillanatra, majd azon kapta magát, hogy mellétöltötte a whiskeyt. Gyorsan letörölte a pultot, és kissé zavartan tolta a teli poharat a vendége elé.
– Magának nem tölt, John?
A csapos megrázta a fejét.
– Hát jó! – szólt az idős férfi.
– A családját jött meglátogatni? – terelte el a szót Casey.
– Végül is, igen.
– Biztos finom vacsorával várják.
– Nem éppen – nézett fel a vendég.
Caseynek hirtelen ismerősnek tűnt az idős férfi.
– Honnan való?
– Wisconsinból.
A csapos elmosolyodott, valószínűleg ott találkozhatott vele.
– Madison?
– Úgy van! – bólintott a vendég. – A négy tó városából.
– És mivel foglalkozik?
– Utazgatok.
– Csak nem valami ügynök?
– Dehogy! – nevetett a férfi. – Annak nézek ki?
Casey alaposabban szemügyre vette az idegent. Vastag posztókabátjában, kockás ingében és fekete farmerjában tényleg nem nézett ki ügynöknek.
– Most már iszik velem?
A csapos szótlanul rakta az újabb whiskeyt az idegen elé.
– Nem adja be könnyen a derekát, John. Maga az a típus, aki sosem lazít, pedig most igazán megtehetné. Na, ne kéresse magát, mint szűzlány az első randin!
Casey sóhajtott egyet, aztán kivette a poharát a pult alól, és megtöltötte.
– Ez a beszéd!
A csapos koccintott a vendéggel, aztán sebtében legurította az italt. Hirtelen köhögni kezdett.
– Azt ne mondja, hogy nem bírja az alkoholt! Milyen kocsmáros maga?
– Sörözni szoktam – felelte könnybe lábadt szemmel Casey.
Az idős férfi elővett egy doboz Marlborót.
– Rágyújt? – kérdezte, de miután nemleges választ kapott, megrántotta a vállát és meggyújtotta a cigarettáját. – Van családja, John?
– Itt, New Yorkban nincs, a szüleim Madison mellett egy kis ranchon élnek.
– Miért ebben a bagófüstös kricsniben szolgál ki, ahelyett, hogy velük töltené az ünnepeket?
– Utálom a karácsonyt, meg úgy két hónapja összekaptam az Öregemmel, azóta nem beszéltünk.
– Ott a telefon hátul. Hívja fel őket, amíg lehet!
– Hogy érti azt, hogy amíg lehet?
– Jövő nyáron egy tornádó fog lecsapni a házukra, ottvesznek majd mindketten. Menjen, telefonáljon nekik!
A csapos arcára döbbenet ült ki.
– Maga most szórakozik velem?
– Juliet is meglephetné egy könyvvel, virágot ne vegyen neki, azt ki nem állhatja. Ja, és mielőbb hívja el randizni, mielőtt az az egoista barom ügyvéd lecsap rá.
– Honnan tud Julieról, ki maga? – emelte fel a hangját Casey.
– Fogadja el azt az állást is, amit tegnapelőtt ajánlottak önnek. Kemény lesz az elején, de hosszútávon megéri. Két év múlva, szeptember 21-én, egy koldusnak kinéző alak fog öntől száz dollárt kérni a tervéhez. Adjon neki százötven dollárt, és kérjen részesedést a haszonból. Az a férfi egy zseni, ő alapítja majd meg az Időjáró nevű céget, és baromira meggazdagszik belőle.
Casey úgy nézett a vendégére, mint egy félkegyelműre.
– Záróra! Igya meg az italát, és távozzon, kérem!
– Julie holnap háromnegyed háromkor a Central Parkban lesz a Carouselben. Legyen ott, és vigye el moziba, mielőtt azzal az ügyvéddel összetalálkoznak!
– Kifelé!
– Higgyen nekem! Jobb sorsot akarok magának, mint amilyen az enyém volt.
– Miért, ki maga?
– Én ön vagyok, John. 2054-ből utaztam vissza, hogy elmondjam, mit tegyen másképp, hogy szebb élete legyen. Nézzen rám! A szíve mélyén ön is tudja, hogy ez az igazság, de ha nem hisz nekem, akkor holnap legyen ott a Central Parkban háromnegyed háromkor. Ha hazudtam, akkor sem veszít vele semmit. Most mennem kell. Boldog karácsonyt, John!
Mire Casey felocsúdott, az idős férfi eltűnt. Csupán egy üres pohár állt a pulton, melybe éppen whiskeyt tölteni készült. Az ajtóra tekintett, de nem látott ott senkit. Előtte a padló tiszta volt és csontszáraz. Casey hosszú percekig nem mozdult, talán csak álmodta az egészet, gondolta. Aztán mégis hátrament a telefonhoz, erőt vett magán és tárcsázott:
– Szia, Apa, én vagyok. Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon hiányoztok, és szeretlek titeket…
Folytatni nem tudta, elcsuklott a hangja. A háttérben anyja zokogását hallgatta egy ideig, majd megígérte szüleinek, hogy hamarosan meglátogatja őket. De előtte még elhívja Juliet moziba.
Miután Casey letette a kagylót, visszament a pulthoz, töltött magának az üvegből, aztán az ajtó felé fordult és felemelte a poharat:
– Köszönöm, John. Neked is boldog karácsonyt!
– Jó estét, uram! Mit adhatok? – fordult a csapos a vendég felé.
– Jó estét! Whiskeyt kérek, jég nélkül.
A csapos megtöltötte a poharat és az idegen elé rakta.
– Nem láttam még itt azelőtt.
– Messziről jöttem – felelt az idős férfi.
– Átutazóban?
– Így is mondhatjuk.
A vendég gyorsan lehajtotta az italát.
– Kérek még egyet, és töltsön magának is! Meghívom.
– Munka közben nem iszom – válaszolta a csapos, és kendőjével törölgetni kezdte a pultot.
– Ugyan! Lazítson egy kicsit! Nincs itt rajtunk kívül senki. Hogy hívják?
– John… John Casey.
– Nos, John Casey, igyon velem egyet!
Casey végignézett az üres asztalokon, a dohányfüstös falakon, végül szeme a kinti, üresen kongó, fehér utcán állapodott meg. Elmerengett egy pillanatra, majd azon kapta magát, hogy mellétöltötte a whiskeyt. Gyorsan letörölte a pultot, és kissé zavartan tolta a teli poharat a vendége elé.
– Magának nem tölt, John?
A csapos megrázta a fejét.
– Hát jó! – szólt az idős férfi.
– A családját jött meglátogatni? – terelte el a szót Casey.
– Végül is, igen.
– Biztos finom vacsorával várják.
– Nem éppen – nézett fel a vendég.
Caseynek hirtelen ismerősnek tűnt az idős férfi.
– Honnan való?
– Wisconsinból.
A csapos elmosolyodott, valószínűleg ott találkozhatott vele.
– Madison?
– Úgy van! – bólintott a vendég. – A négy tó városából.
– És mivel foglalkozik?
– Utazgatok.
– Csak nem valami ügynök?
– Dehogy! – nevetett a férfi. – Annak nézek ki?
Casey alaposabban szemügyre vette az idegent. Vastag posztókabátjában, kockás ingében és fekete farmerjában tényleg nem nézett ki ügynöknek.
– Most már iszik velem?
A csapos szótlanul rakta az újabb whiskeyt az idegen elé.
– Nem adja be könnyen a derekát, John. Maga az a típus, aki sosem lazít, pedig most igazán megtehetné. Na, ne kéresse magát, mint szűzlány az első randin!
Casey sóhajtott egyet, aztán kivette a poharát a pult alól, és megtöltötte.
– Ez a beszéd!
A csapos koccintott a vendéggel, aztán sebtében legurította az italt. Hirtelen köhögni kezdett.
– Azt ne mondja, hogy nem bírja az alkoholt! Milyen kocsmáros maga?
– Sörözni szoktam – felelte könnybe lábadt szemmel Casey.
Az idős férfi elővett egy doboz Marlborót.
– Rágyújt? – kérdezte, de miután nemleges választ kapott, megrántotta a vállát és meggyújtotta a cigarettáját. – Van családja, John?
– Itt, New Yorkban nincs, a szüleim Madison mellett egy kis ranchon élnek.
– Miért ebben a bagófüstös kricsniben szolgál ki, ahelyett, hogy velük töltené az ünnepeket?
– Utálom a karácsonyt, meg úgy két hónapja összekaptam az Öregemmel, azóta nem beszéltünk.
– Ott a telefon hátul. Hívja fel őket, amíg lehet!
– Hogy érti azt, hogy amíg lehet?
– Jövő nyáron egy tornádó fog lecsapni a házukra, ottvesznek majd mindketten. Menjen, telefonáljon nekik!
A csapos arcára döbbenet ült ki.
– Maga most szórakozik velem?
– Juliet is meglephetné egy könyvvel, virágot ne vegyen neki, azt ki nem állhatja. Ja, és mielőbb hívja el randizni, mielőtt az az egoista barom ügyvéd lecsap rá.
– Honnan tud Julieról, ki maga? – emelte fel a hangját Casey.
– Fogadja el azt az állást is, amit tegnapelőtt ajánlottak önnek. Kemény lesz az elején, de hosszútávon megéri. Két év múlva, szeptember 21-én, egy koldusnak kinéző alak fog öntől száz dollárt kérni a tervéhez. Adjon neki százötven dollárt, és kérjen részesedést a haszonból. Az a férfi egy zseni, ő alapítja majd meg az Időjáró nevű céget, és baromira meggazdagszik belőle.
Casey úgy nézett a vendégére, mint egy félkegyelműre.
– Záróra! Igya meg az italát, és távozzon, kérem!
– Julie holnap háromnegyed háromkor a Central Parkban lesz a Carouselben. Legyen ott, és vigye el moziba, mielőtt azzal az ügyvéddel összetalálkoznak!
– Kifelé!
– Higgyen nekem! Jobb sorsot akarok magának, mint amilyen az enyém volt.
– Miért, ki maga?
– Én ön vagyok, John. 2054-ből utaztam vissza, hogy elmondjam, mit tegyen másképp, hogy szebb élete legyen. Nézzen rám! A szíve mélyén ön is tudja, hogy ez az igazság, de ha nem hisz nekem, akkor holnap legyen ott a Central Parkban háromnegyed háromkor. Ha hazudtam, akkor sem veszít vele semmit. Most mennem kell. Boldog karácsonyt, John!
Mire Casey felocsúdott, az idős férfi eltűnt. Csupán egy üres pohár állt a pulton, melybe éppen whiskeyt tölteni készült. Az ajtóra tekintett, de nem látott ott senkit. Előtte a padló tiszta volt és csontszáraz. Casey hosszú percekig nem mozdult, talán csak álmodta az egészet, gondolta. Aztán mégis hátrament a telefonhoz, erőt vett magán és tárcsázott:
– Szia, Apa, én vagyok. Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon hiányoztok, és szeretlek titeket…
Folytatni nem tudta, elcsuklott a hangja. A háttérben anyja zokogását hallgatta egy ideig, majd megígérte szüleinek, hogy hamarosan meglátogatja őket. De előtte még elhívja Juliet moziba.
Miután Casey letette a kagylót, visszament a pulthoz, töltött magának az üvegből, aztán az ajtó felé fordult és felemelte a poharat:
– Köszönöm, John. Neked is boldog karácsonyt!