Próza

REGENEZIS

Felemeltem a fejem a koppanásra. Szembejött a fal, jobban mondva, én mentem neki.
– A fenébe! – sziszegtem. – Kell nekem vizsgálni, hogy minden padló-összeeresztésre rálépek-e!
Elágazáshoz értem: jobbra a gépházhoz vitt az út, balra a farm felé. Szívem szerint megnéztem volna a hiperhajtóművet, de előbb a munka, hiszen elsősorban viselkedéskutató volnék, a hobbi megvár.
Megérintettem a falat, reméltem, a hajtómű dorombolása megnyugtat. Semmi sem mozdult.
– Megálltunk volna? – kérdeztem magamban.
Válasz híján balra vettem az irányt.

1.
A farm

A vezérlőterem puritán berendezése komor hangulatot árasztott: se szék, se asztal, csupán néhány csatlakozó a falban, ugyanolyan fémszürke, mint a folyosó. Halley már várt odabent.
– Helló, Charles! Hogy vagy?
– Kösz, jól! – feleltem.
Mögöttem az ajtó bezárult, és megmozdult a vezérlőterem jobb oldala. Egy repülőhangár tárult elém, tele Halleyhoz hasonló robotmadárral. A madarak tyúk nagyságúak voltak, napelemes szárnyaik fesztávolsága körülbelül másfél méter, mégis könnyedén lavíroztak egymás mellett, ha rajban repültek. Ezüstösen ragyogtak a mesterséges fényben, pedig örültem volna valami más, természetes színnek.
– Mesélnél a farmról?
– Három részlegből áll – libbent odébb Halley, hogy jobban lássak –, a vezérlőteremből, a keltetőből és a neveldéből. A vezérlőterem az Alfa kiváltsága, azaz az enyém. Innen figyelem a kolónia viselkedését, és ha szükséges, beavatkozom. Amit magad előtt látsz, az a nevelde. A fiatal egyedek létrehozásuk után rögtön ide kerülnek. Itt szocializálódnak, és végül innen indulnak el a küldetésre.
– Tanulnak…
– Vannak velünk született tulajdonságaink, és vannak olyanok, amelyeknek az elsajátítása szükséges a projekt sikeres végrehajtásához.
A „velünk született” szavakon elmosolyodtam. Mindezt egy robotmadár szájából, pontosabban csőréből hallani kissé abszurdnak tűnt. Fénycsík futott végig az arcomon.
– Mit csinálsz?
– Analizálom a mimikádat – felelte Halley. – Az élőszövet-burkolat felületi összehúzódásából és elernyedéséből kiszámítható, milyen eredményre jutott az adott egyed, illetve mi a válaszreakció. Kételkedsz abban, amit mondtam?
– Egy robot nem születik. Összeszerelik.
– Ez nézőpont kérdése, Charles. Az olyan komplex organikus szervezet, amilyen az emberé, megtermékenyített petesejtből jön létre, a sejt osztódása révén, de ugyanúgy alkotórészekből áll, mint egy robot, annyi különbséggel, hogy a robot részeit külső segítséggel illesztik össze, és amikor kész, megszületett. Az organikus szervezeteknek éppen a sejtosztódás a hátránya, és maga a születés-művelet, mivel nagy a hibaszázalék. Minden ember hordoz defektes géneket, emellett sérülékeny, könnyen tönkremegy, míg egy robot, minőségi osztályozáson átment alkatrészekkel tökéletes lesz.
– Szinte tökéletes, elvégre egy robot is meghibásodhat – állapítottam meg.
– A hibaszázalék elenyésző.
Döntöttem, nem vitázok Halleyvel. Viszont újabb bejegyzés fog bekerülni a naplómba: „a robot megállapította, az ember hozzá képest selejtes.” Elméláztam egy kicsit a hallottakon.
– Ha több időre van szükséged a következtetések levonásához, később is folytathatjuk.
– Tessék? – tértem magamhoz. – Nem, eddig minden rendben! És a keltető?
– A nevelde mellett található, baloldalt.
Az Alfa felé fordultam, de eltűnt. Az asztrovarjak közt láttam viszont. Éppen egy renitens egyedet leckéztetett: addig üldözte, míg az tovább nem folytatta a bonyolult manővereket. Halley több nagy kört írt le a kolónia felett, majd visszatért a vezérlőterembe.

2.
Asztrovarjak

A madarak repülését talán a méhek táncához tudtam volna hasonlítani. Nem értettem a lényegét, abban viszont biztos voltam, hogy kommunikációs folyamat. Mozgásuk – gépi létük ellenére – varázslatosnak, könnyednek hatott, ezüstös színük sem tűnt már annyira ridegnek, mint korábban.
Lassan összeolvadtak, közben kellemes melegség öntött el. Lágy fuvallat érintette meg arcom, orromban éreztem a virágok, a fű illatát. Hallottam a dongást, a szűnni nem akaró csivitelést, a közelben egy kis patak csörgedezését, a távolban vijjogást. Paták dobogtak egyre ütemesebben, míg végül rájöttem, a saját szívemet hallom, és éppen egy asztrovarjakkal teli repülőhangárt bámulok.
A fénycsík szinte elvakított.
– Megint analizálsz?
Ám Halley ezúttal nem válaszolt.
– Baj van? – kérdeztem.
– Veled van baj, Charles.
A kijelentés meglepett.
– Elemezni kezdtem a viselkedésed – folytatta Halley –, de egy ismert mintába sem illett. Mintha lefagyott volna a rendszered. Kerestem a megoldást, hogyan indíthatnálak újra, aztán megtetted magad. Ezek a lefagyások sokszor előfordulnak az organikus szervezeteknél?
Megmosolyogtam a kérdést.
– Ezt úgy hívják, emlékezés. Eszembe jutott a rét, ahol gyerekkoromban sokat játszottam, az illatok, az élőlények…
– Tehát eltárolt képeket és mintákat kerestél elő az archívumodból összehasonlítás gyanánt.
Gondoltam, talán egy másik alkalommal bővebben kifejtem majd, mit jelent emlékezni; engem inkább a kolónia viselkedése érdekelt, és Halley továbbra is készséggel válaszolt.
– Az asztrovarjaknak két típusa létezik: a kutató és a genezis.
– Többször kell megnevelned őket?
– A folyamat része. Mindig akadnak renitens egyedek.
– Hierarchia, mint az élő madaraknál?
– Igen, Charles. Itt a neveldében despotikus, utána típusuknak és tudásuknak megfelelően rangsorba rendeződnek.
Megütköztem a „tudás” szón. Embereknél nem jelent gondot az eltérő intelligenciahányados; gépeknél először szokatlannak találtam, de aztán rájöttem, teljesen logikus, hogy nem egyforma értelmi szinten vannak, hiszen tanulnak, és bár ugyanolyan alkatrészekből szerelik őket össze, mesterséges intelligenciájuknak köszönhetően mégis különböznek.
– Ernsten professzor megígérte, elmagyarázza, hogy miért hoztak létre benneteket, de végül nem került rá sor.
– A Regenezis tervezetének kidolgozásakor előre látták, hogy a projekt megvalósításához nem alkalmazhatnak egyszerű robotokat, mint a takarító-, karbantartó- és szerelőrobotok, hanem fejlett, mesterséges intelligenciával ellátott gépekre van szükség, olyanokra, mint az Utazó központi számítógépe, a Voyage. Ernsten professzor úgy vélte, nem elég gyors az ilyen intelligenciák tanulási képessége, ezért feltalálta az agyleképző szerkezetet. Ez lehetővé teszi, hogy a gépek rendelkezzenek tapasztalattal, ösztönökkel, melyeket tanulás révén továbbfejlesztenek. Az asztrovarjaknál az emberek helyett a varjak agyi működését térképezték fel, modellezték, majd – beleértve agyhullámaikat – programkóddá alakították. Ernsten professzor a Regenezis projekthez állati agyleképzést alkalmazott, ugyanis egyszerűbb, mint az emberé, könnyebben kezelhető, az ösztönök révén kiszámíthatóbb, kevesebb a hibalehetőség.
Andrew Ernsten professzor sosem bízott az emberekben. Folyton tesztelte beosztottjait, és ahogy öregedett, egyre jobban begubózott. Foltokban kopaszodott, ezért ősz haját hosszúra növesztette, ám a természet rakoncátlan forgókkal áldotta meg, és ha nem zabolázta meg a fürtjeit, feje búbján punkos sörény keletkezett. Inkább őrült tudósnak látszott, pedig kétségtelenül egyike volt a legnagyobb viselkedéskutató koponyáknak.
A hibernálás előtti napokban megnyílt, és kiselőadások keretében igyekezett minél több információt megosztani. Az utolsó órákban magához hívatott, rám parancsolt, hogy olvassam át a jegyzeteit, ám engem sokkal jobban izgatott a „nagy alvás”, mint a professzor eredményei, a számok amúgy sem tudtak lekötni.
Halley csendben lebegett mellettem. Szárnyai érdesnek tűntek, áramvonalas-ezüstös teste viszont tükörsimának, akárcsak vékony csőre, melyet olykor a falban lévő csatlakozókba dugott.
Fekete szeme üresen fénylett, talán megszokásból szerettem volna az értelmet meglátni benne.
– A professzor használhatott volna delfint is. Értelmes állat, ugyanúgy eszközhasználó, mint a varjú.
– A megoldás, Charles, a repülés képessége. A varjú nem kételkedik abban, hogy tud repülni, ösztönösen teszi.
– Minden gép tud repülni, ha megfelelő hajtóművel rendelkezik.
– Ha emberi agyból leképzett mesterséges intelligenciával ruházod fel, előbb-utóbb felteszi magának a kérdést, hogy miért repül, ez pedig hibás működést eredményezhet, mert az evolúció során az ember sosem emelkedett a magasba.
Hosszas kérdezz-felelek után megtudtam, hogy Halley – a hangárban lévőkkel együtt – a kutató típusba tartozik. Feladatuk olyan naprendszerek és kőzetbolygók felkutatása, melyek megfelelő paraméterekkel rendelkeznek az élet kialakításához, a genezisvarjak pedig elősegítik és nyomon követik a fejlődést, illetve szükség esetén beavatkoznak.

3.
Regenezis

Megpróbáltam fölbecsülni hangár falai közti távolságot, hogy kiszámoljam, nincs-e túlzsúfolva. Nehezemre esett az alapterület és a vélt magasság összeszorzása. Ezt a hibernáció utóhatásának tudtam be, akárcsak az újabb elkalandozásomat.
Amerika vadregényes tájai elbűvöltek, de az igazi varázslatot egy kis közép-európai hegység nyújtotta, a Mecsek. Keresztül-kasul bejártam. Eldugott falvakban és barlangokban barangoltam, hűvös bükkösök végtelenébe vesző utakon, míg végül eljutottam a kimondhatatlan nevű kövekig, melyek alatt mély völgy terült el.
Emlékezetem szárnyalása nem tartott sokáig, nagyot nyekkentem a vezérlőterem hátsó falán. A mellkasomnak csapódó tárgytól beszorult a levegő, orromból vér fröccsent a padlóra. Percekbe telt, míg a kábultság alábbhagyott, a látásom kitisztult, és felfogtam, hogy élethalálharc dúl felettem. Elmásztam a sarokig, összegörnyedve próbáltam a vérzést csillapítani. Fájt minden lélegzet, olykor sötét karikák úsztak a látóterembe. Halley felettem csapódott be, de rögtön újra támadásba lendült. Tompa puffanásokat, a fém csikorgását hallottam, ám a két robotmadár gyors mozgását képtelen voltam követni. Halkuló, majd erősödő zizegésüktől felgyorsult a szívverésem, magzati pózba kuporodtam.
Hirtelen csend lett. Felültem, hogy megnyugodjak, és miután zihálásom csöndesedett, a tekintetemmel Halleyt kerestem az asztrovarjak között. Az egyikük sebesen elindult felém. Lebénított a rémület, amikor felismertem az Alfát megtámadó madarat. Apró, egyre jobban kivehető horpadások éktelenkedtek testén.
Felugrottam, hogy elhagyjam a vezérlőtermet, ám az ajtó nem nyílt ki, a robotmadár pedig megállíthatatlanul közeledett.
A kezemmel próbáltam védeni a fejem, bár nem sok esélyt adtam magamnak. A dörrenés után megérintett a becsapódás szele, fémszilánkok röpködte. Halley közvetlenül előttem állította meg a lázadót, majd kitaszította a neveldébe.
Odakint az asztrovarjak nyolcast írtak le az Alfa és támadója körül, és mikor Halley visszaindult a vezérlőterembe, működésképtelen ronccsá zúzták a vesztest.
Idegesített a fénycsík.
– Megsérültél – állapította meg Halley.
Ő is eléggé viharvertnek látszott, válaszra azonban nem hagyott időt. Csőréből vékony tű bukkant elő, és ruhán keresztül a karomba döfte.
Meglepetésként ért az egész testemet átjáró görcs. Elvágódtam. Hátam ívbe feszült, elmosódott a mennyezet, partra vetett halként vonaglottam a padlón. Mire a roham remegéssé csitult, elmúlt a mellkasomat szorító érzés. Végül sikerült felállnom.
– Mit adtál be nekem?
– Ötmillió nanitot.
– Elment az eszed? Meg is halhattam volna! – emeltem fel a hangom. – Nanitokat szigorúan csak orvosi felügyelet mellett adhatnak be az embereknek! Allergiás reakció is felléphet.
Az Alfa sokáig nem szólt. Hagyott lehiggadni.
– Miért támadt rám az a másik? – kissé nyugodtabban.
– Elterelésként. A K302-es akart lenni az Alfa.
– És te megmentettél… Köszönöm.
Az első alkalom volt, amikor megköszöntem valamit egy gépnek. A robotokkal kapcsolatos előítéleteimet egyre jobban felváltotta a csodálattal vegyes kíváncsiság.
– A hibernálás előtt Ernsten professzor odaadta jegyzeteit a Regenezis projektről, hogy olvassam át, de nem tettem. – Bántott a lelkiismeret, át kellett volna néznem, mert Andrew fontosnak tartotta, hogy minden részletet megismerjek.
Halley nem válaszolt rögtön. Közben gondolatok kavarogtak a fejemben: ott álltam egy mesterséges madár mellett, akit a farmra érkezésemkor csupán egy önműködő szerkezetnek tartottam, most azonban kezdett a szememben élőlénnyé válni.
– A Marsra 2083-ban települt az első kolónia, de a várakozással ellentétben nem tudtak természetes oázisokat kialakítani. A Földről hozott, génkezelt magvakból vagy nem nőtt semmi, vagy ha mégis, rövid időn belül elpusztult, és más megoldások sem vezettek eredményre, így nem került annyi oxigén a légkörbe, amennyi szükséges lett volna a Mars lakhatóvá alakításához. Csak 2107-ben mutatták ki azt a szuperbaktériumot, mely a Mars egész felszínét beszennyezte. Tizenhárom évvel később felhagytak a kolonizációjával, és naprendszeren belül másik lehetséges élőhely után kezdtek kutatni. Tudósok kis csoportja olyan új hajtóművet fejlesztett ki, amellyel lehetővé vált a százszoros fénysebesség elérése, ám az üzemanyag felhasználása gazdaságtalannak bizonyult.
– Ez történelem. A Regenezis érdekel!
– A projekt célja: olyan naprendszerek és kőzetbolygóik felkutatása, ahol a Földhöz hasonló flóra és fauna kialakítható.
– A Földhöz közel, a szomszédban több bolygót is lakhatóvá tehettek volna, élőlényeket is találtak.
– Idegen élőlényeket. Ezeken az égitesteken a kolonizáció elkezdődött, és számos esetben vallott kudarcot. Egy idegen élőhely elfoglalása nagy kockázattal jár, míg egy általunk kialakított kontrollálható. Csak olyan stabil csillaggal rendelkező naprendszerben hajtható végre a projekt, ahol a csillagtól megfelelő távolságra van kőzetbolygó, meylnek felszíne és légköre a Marshoz hasonló, baktériumokon kívül nincs rajta élet, és a naprendszerben nem található emberi vagy magasabb tudással rendelkező idegen faj.
Az Utazóra a professzor jóvoltából kerültem. Betörtem az AIR oxigén-konszern igazgatójának orrát, mert azt hitte, érinthetetlen, én pedig bebizonyítottam, hogy nem az. Lekezelő magatartásával kihozott a sodromból, pedig sosem voltam erőszakos. Börtön helyett, tekintettel az emberi viselkedéskutatásban elért eredményeimre és Ernsten professzor közbenjárására, száműztek mezei pszichológusnak.
Az Utazó igazi labirintus volt, mégis hamar kiismertem magam rajta. A fedélzeten lévő száz ember szinte elveszett az űrhajó gyomrában. Ám valamiről elfelejtettek tájékoztatni: a küldetés céljáról. Röviddel indulás után szembesültem vele, hogy tetszik vagy sem, hibernálni fognak. Márpedig ez volt az a művelet, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni. Túl sok áldozatot láttam. Inkább nyolcvan év normál tempóban, mint kétszáz mélyfagyasztásban, de túléltem.
Halley részletekbe menően ismertette a projektet. Persze a szakkifejezéseket jórészt nem értettem, a lényeget viszont igen: ha a kutatóvarjak megfelelő bolygóra bukkannak és a mintavételek eredményei kielégítőek, a genezis-varjak lefúrnak egészen a folyékony kőzetrétegig, és robbantásokkal, mesterséges vulkánok létrehozásával megfelelő hőmérsékletűre melegítik a felszínt, majd módosított Chlorella-algák billiárdjait szórják szét, hogy a széndioxiddal teli légkör feldúsuljon az élethez szükséges oxigénnel. A sarkköri térsége kivételével a jég elolvad, így kialakulnak az óceánok. Bolygó körüli robbantások során röntgen-, ultraibolya-, gammasugárzás éri a földet, kialakul a légkör, és gyors mutálódásra készteti az algákat. Ami a Földön négymilliárd évig tartott, a Regenezissel százötven év alatt végbemegy.
Mikor megjegyeztem, hogy nem szeretnék mozgó hús lenni egy velociraptorokkal zsúfolt területen, az Alfa csak annyit válaszolt, mire ember kerül a bolygóra, nem kell félnie a nagyragadozóktól.

4.
A sors iróniája

Túl merész ötletnek tartottam istent játszani egy lakatlan égitesten, mert hiába a biztonsági protokoll, a természet nem hagyja magát korlátok közé szorítani. Ezzel kapcsolatban kíváncsi voltam Ernsten professzor érveire, nagyon úgy tűnt, hosszas vitának nézek majd elébe.
– Nekünk, embereknek, miért nem jó otthon? – szegeztem Halleynek a kérdést.
– Az organikus szervezetek szeretnek terjeszkedni, nem elégszenek meg saját állapotukkal, akárcsak mi, asztrovarjak. Az elmúlt évtizedek során változtattunk a burkolatunk összetételén és új alkatrészeket építettünk be magunknak. Megtanultam, hogy nekünk is folyamatosan fejlődnünk kell.
– Találtál Regenezisre alkalmas bolygót?
– Igen, és a projektet sikeresen végrehajtottuk. Életbe lépett az utolsó fázis, az emberek betelepítése, ezért ébresztettelek fel.
– Tessék? Mégis, mennyit aludtam?
– Kétszáztíz évet. Ebből százötvenegy évet keringtünk az UN207 körül.
A számérték ledöbbentett. Mintha csak jól kialudtam volna magam. Ideje volt összegezni a hallottakat. Megkértem Halleyt, nyissa ki az ajtót, aztán elindultam a folyosó felé.
– Mi lesz a neve az új otthonodnak?
Megfordultam.
– Nem hiszem, hogy én leszek az, aki elnevezi az új Földet. Többek között ezt is mindjárt megbeszélem a professzorral.
Az Alfa egészen közel libbent.
– Sajnálom, Charles, Ernsten professzor meghalt.
– H… hogyan, mi történt?
– A 7L8V3 rendszer csillagából vételeztünk hidrogént a régi hajtóműbe, amikor gamma-kitörés történt a húsz parszekre lévő galaxisban. Az Utazót a központi számítógép elkormányozta a gammanyaláb útjából, ám ettől függetlenül súlyos károsodásokat szenvedett, megsérült a hibernálókamra is. Az erős sugárzás miatt kitin-volfrám burkolatokat kezdtünk gyártani, de csak kettőre jutott idő. Egy utóvillanás miatt döntenem kellett, ki legyen az a két ember a fedélzeten lévő százból, aki túléli a katasztrófát.
Egyszerűen nem hittem el, amit hallottam. Egyedül, egy nagy hajóban, több száz fényévnyire az otthonomtól, és sosem kerülök haza. A tehetetlen düh, mely a gyomrom sugározva majd’ szétvetett, tagolatlan üvöltésben tört ki belőlem, amit félelem és pánik követett, majd a testet rázó zokogás. Zokogás egy robotmadár vállán.
– Miért éppen én? – Kérdésem inkább hibáztatásnak hangzott.
– Amikor még nem rendelkeztem testtel, fémtojásba zártak, hogy megóvják a tudatomat a sérülésektől. Első látogatásodko, Ernsten professzor az eredményeket elemezte, te pedig átöleltél, ajkaddal megérintettél és azt mondtad, olyan ennivaló vagyok; aztán megkérdezted a professzort, rántottát kér-e vagy tükörtojást. Egy másik alkalommal megjegyezted, hogy valami rondaság fog kikelni belőlem, jobb kezeddel az arcodhoz kaptál, és úgy tettél, mintha megtámadott volna. Amikor a testem irányítását tanultam és egy téves manőverből kifolyólag tönkretettem a professzor kísérletét, te kissé megbillentettél és gügyögni kezdtél nekem, ahogy az emberi újszülötteknek szokás; két hónappal később pedig cumit akasztottál a mintavételező egységemre.
Elszégyelltem magam.
– A protokoll szerint – folytatta az Alfa –, neked meg kellett volna semmisülnöd a többiekkel, de felülírtam.
– Megszegted az utasítást?
– Megmentettem a barátomat.
Elakadt a szavam. Hosszas hallgatás után Halley bevallotta, a hibernálókamrát újjáépítették, a kapszulákba pedig humanoid robotok feküdtek, hogyha felébredek, úgy tűnjön, a többiek még alszanak. A parancs, hogy azonnal menjek le hozzá a farmra, szintén tőle származott.
– Azt mondtad, két ember. Ki maradt még életben?
– Mary Louis hadnagy. Az emberek társaságot kedvelő lények, a sokszorozódásukhoz szükség van nőnemű egyedre is. Analizáltam a feromon-kibocsátásotokat, mindketten készen álltatok erre a műveletre.
Elmosolyodtam. Fénycsík futott végig az arcomon.
– Szóval, a végső fázis jön. Remélem, igazad van, és Mary Louis tényleg szimpatikusnak talál majd, különben nehéz lesz betelepíteni azt a bolygót.
– Küldtem üzenet a Földre, a Torreádor tíz éven belül megérkezik a telepesekkel. Mary Louis hadnagy hamarosan felébred. A te feladatod lesz elmondani az igazságot. A projekt folytatódik.
Az Alfa elindult az asztrovarjak felé.
– Magunkra hagynál minket egy idegen bolygón tíz teljes évig?
Halley visszafordult. Fekete szemében különös fény gyúlt.
– Rendben, Charles, az érzelmeket még nem ismerem. Először taníts meg nevetni!


„A barát az a rész az emberben, amelyik éretted van, és olyan ajtót tár ki előtted, amelyet talán soha másutt nem nyit ki.”
Antoine de Saint-Exupéry