Távoli csendes falucska volt a miénk. Szerbek, horvátok, magyarok és németek jól megfértek egymás mellett. A szüleink tudták melyik nemzetiséghez tartoznak, de nekünk gyerekeknek teljesen mindegy volt, hogy kivel játszunk. A lányokat ritkán vontuk be a játékba, mert ők folyton babáztak, meg virágokból koszorút fontak. Mi fiúk a harcosat szerettük, bottal kardoztunk, meg lövöldöztünk, mikor milyen kedvünk támadt. Nekem még rohamsisakom is volt, egy lukas lábos, ami szebb időket is látott valaha. Kertész Jancsi, a legjobb barátom, papírból hajtogatott magának csákót, és együtt irányítottuk a képzeletbeli hadsereget. Volt, hogy egymás ellen küzdöttünk, és a végén a két hadvezér verekedett meg a győzelemért, amiből a nadrágom térde került ki vesztesen. Ilyenkor féltem hazamenni. Édesanyámnak szigorú tekintete volt, de sosem bántott. Úgy tett, mintha dühös lenne, végül egy új foltot varrt a nadrágomra, és minden kezdődhetett elölről.
A világháború elkerült minket. Néha nem értettem miért kell este sötétben lennünk. Édesanyám ilyenkor halkan mesélt manókról, lovakról, erdőről, és ha megkérdeztem, hogy hol van édesapa, azt felelte, segíteni ment, és nemsokára hazajön. Nem láttuk őt többé soha.
Egy szép szeptemberi napon az erdőszélén játszottunk. Mikor már elég éhesek voltunk elindultunk haza. A Jancsival megbeszéltük, hogy másnap jó kis búvóhelyet építünk magunknak. A faluba érve nagy volt a jövés-menés.
- Odanézz, katonák! – kiáltott fel hirtelen Jancsi.
Akkor láttam először katonát. Jól meg is néztem magamnak. „Majd én is ilyen leszek” – gondoltam. Hazarohantam, és éppen újságolni akartam, hogy láttam egy katonát, egy teljesen igazi katonát, amikor észrevettem, hogy Anyám az asztal mellett ül, s üveges szemmel néz maga elé. Szólongattam, de nem válaszolt. Gyengéden megérintettem a vállát, amikor felriadt:
- Hansi, fiam, te már itthon vagy! – és máris teríteni kezdett.
- Gyere, egyél! Kell az erő! – mondta, és a szobába ment.
Nem értettem, miért mondta, hogy kell az erő, és miért ment be a szobába, amikor kint az utcán egy igazi, egy igazi-igazi – ahogy mi mondtuk – katona állt. Aztán mégis, kicsit durcásan enni kezdtem.
Másnap az erdő felé vettem az irányt. Jancsi a házuk előtt téblábolt. S mikor meglátott, felkiáltott:
- Te, áruló!
- Én?!
- Igen, te! Édesapám azt mondta, hogy ti svábok mind árulók vagytok, és el fogtok menni innen!
- Nem megyünk játszani az erdőszélre?
- Nem! Én árulókkal nem játszom!
Juliska néni, Jancsi édesanyja éppen akkor lépett ki a házból:
- Hansili, menj most szépen haza!
Kábán nyitottam ki otthon az ajtót. Nem értettem, miért mondta Jancsi, hogy áruló vagyok, meg mi az, hogy sváb. Anyám kisírt szemekkel pakolt.
- Anya, hová megyünk? – kérdeztem, de nem válaszolt.
- Hoznál be néhány gyümölcsöt a fáról? – kérdezte hirtelen elcsukló hangon.
- Igen, anya.
Nagyon sok gyümölcsfánk volt hátul a kertben. Átvágtam az udvaron a csirkék és a kacsák közt, miközben farkasszemet néztem Gänsllel a gúnárunkkal, aki sokszor megcsípett már. „Majd lepuffantalak!” – gondoltam – „Gyere csak közelebb!” – de ezúttal békén hagyott. Felmásztam a kedvenc almafámra és teleszedtem a kosarat. Visszafelé, az udvar közepén Gänsl kinyújtott nyakkal állt és várt. Én úgy tettem, mintha észre sem venném, és amikor nem figyelt, hozzávágtam egy almacsutkát. Gänsl hangos gágogások közepette nekiiramodott. Szerencsére gyorsabb voltam, mint ő, s mire utolért volna, becsaptam előtte a kertkaput, és meg sem álltam a házig.
- Anya, itt az alma!
Bent a szobában a szomszéd Sepi bácsit találtam, aki mindig olyan vidám volt, de akkor, mintha egy idegen ember állt volna a konyhában.
- Lisi – mondta – mennünk kell, vár a kocsi.
- Anya, hová megyünk?
Nem válaszoltak. Anyám magához vette a kis motyónkat, és megfogta a kezem.
Kint az utcán egy szekér állt, melyen emberek ültek, és néhány katona. Mi is felkapaszkodtunk. Mindenkit ismertem, aki ott volt. Liska néni Sepi bácsi felesége, akinek mindig volt valami finom süteménye, meg az a gonosz Fritzi a másik utcából, aki el akarta venni a féltve őrzött rohamsisakomat, és Heinrich bácsi a második szomszédból.
- Hansi, ne félj! – mondta Sepi bácsi, és magához húzott.
- Anya, hová megyünk? – kérdeztem, de nem kaptam választ.
Az utcán, ahol a szekér állt, volt egy hatalmas diófa. Sok finom diót szedtünk le róla. Ha még éretlenül ettünk belőle, zöld héja jól megfogta a kezem. Hatalmas lombja volt, törzse egy kicsit görbe, durva, kérges, de erős és fehérlett rajta valami.
- Sepi bácsi, mi van azon a diófán?
- Papír.
- És mi van a papírra írva?
- Nevek?
- És milyen nevek?
- Hansi! Hagyd békén Sepi bácsit! – szólt rám szigorúan Anyám.
Az utcán emberek álltak. Némelyik kiabált, mások némán néztek. Juliska néni könnyes szemekkel követte Édesanyámat, aki a legjobb barátnője volt, de nem integethetett.
A szekéren senki sem beszélt, s azután sem miután a szekér elindult. Később Sepi bácsi egy almát nyomott a kezembe, és kacsintott egyet. Az egyik katona nagyon közel ült hozzám. Meg akartam érinteni a puskáját, mikor hirtelen Liska néni kezébe vette a kezem. Anya riadtan figyelt.
A másik faluban katonák vártak ránk. A szekér egy nagy fehér ház előtt állt meg. Emberek álltak sorba, ahová mi is beálltunk. Néhány órányi várakozás után, egy szobába jutottunk, ahol katonák voltak, néhány egy nagy asztal mögött ült.
- A neve? – kérdezte az egyik Sepi bácsitól.
- Josef Friedmann.
- Mikor született?
- 1906. február 21-én.
- Ön az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek vallotta magát.
- Igen, mindig is német voltam.
- Álljon oda félre.
Mi következtünk.
- Neve?
- Elisabeth Kristmann.
- Mikor született?
- 1916. szeptember 3-án.
- Ez az ön fia?
- Igen.
- Neve?
- Johann Kristmann.
- Mikor született?
- 1937. június 6-án.
- Az ön férje az idősebb Johann Kristmann?
- Igen.
- És ő hol van?
- Elment három éve, azóta nem láttam.
- Az ön férje a Volksbund tagja volt! Hol van?!
- Nem tudom. – rezzent össze Anyám.
- Álljanak félre!
Az egyik katona elvette a csomagunkat és átkutatta. Megtalálta anyám nyakláncát, amit még az ő édesanyjától kapott. A katona kiemelte, majd zsebre akarta tenni. Édesanyám a nyaklánc után kapott. Pofon csattant. Sepi bácsi a katonának ugrott. Egy lövés dördült el. Liska néni felsikoltott. Heinrich bácsi hátulról magához rántott, és eltakarta a szemem. Éreztem, hogy lassan hátrálunk kifelé a szobából. Hirtelen elsötétedett minden.
Mikor magamhoz tértem, Heinrich bácsi simogatta a fejem.
- Hol van Anya?
- Nemsokára velünk lesz.
Az állomáson voltunk, ahol egy katona szónokolt az árulásról, a kitelepítésről és Németországról. Idegen szavak, melyeket akkor nem értettem meg.
Betereltek minket a vagonokba, melyben állatokat szoktak szállítani. Szörnyű bűz fogadott minket és sokan voltunk. Anyám ott állt szakadt, zilált ruhában, szája sarkából szivárgott a vér. Megfogtam a kezét, de ő nem mozdult.
Napokig zötykölődtünk a vonatban. Nem tudtam, hol járunk. Néha hangokat, vagy katonák lépteit hallottam egy-egy állomáson.
Néhány nap múlva megérkeztünk Németországba, de volt, aki soha nem jutott el oda. Bátortalanul, félve és kétségek közt léptünk egy idegen földre, egy idegen országban, s nem tudtuk mi lesz velünk, csak azt, hogy semmink sincs, se házunk, se földünk, se falunk, se barátaink, se hazánk. Csak a nyelvünk és hovatartozásunk, mely összekötött minket. Németek voltunk Magyarországon, s magyarok az idegen Németországban.
Azóta eltelt néhány évtized. Még mindig rémálomként kísért az a szoba, a katonák, a vonat és a félelem. Rengeteget dolgoztunk azért, hogy újra mindenünk meglegyen. Anya többé nem volt olyan, mint régen. Soha nem beszélt arról, hogy mi történt abban a szobában, és én soha nem lettem katona.
Hogy mi a véleményem a kollektív felelősségről? Még mindig fáj…
Mindegy, hogy szerb vagy-e, horvát, magyar, roma-e vagy német, a lényeg: te ugyanaz az ember maradsz, aki voltál, függetlenül attól, hogy hova, milyen nemzetiséghez tartozol.
A fiammal nemrég hazautaztunk Magyarországra a szülőfalumba. Anya már nem jöhetett velünk, és talán jobb is így.
A régi házunk megvan még. Idegenek laknak benne. A gyümölcsöst kivágták, és a csirkék sem rohangálnak az udvaron. Vajon Gänsllel mi lett? Lelki szemeim előtt látom, ahogy a mosolygós Sepi bácsi kilép a szomszédból, kacsint egyet, s azt mondja: „Gyere, Hansi! Nézd meg, mi van a zsebemben!”.
A falu végén még ott a régi temető. Sírkövek mindenhol. Egy sírkőnél megállok. A sírkövön felirat: Kertész János, élt 1936-tól 2005-ig. „Te, áruló!” hallom a kiáltását, de már nem fáj úgy. Mert Kertész Jancsi örökre a legjobb barátom marad.