Magamnak való lány voltam, olyan zárkózott fajta. Nem barátkoztam senkivel, s amikor sok ember előtt kellett felolvasnom vagy előadást tartanom, betegre izgultam magam. Szüleim aggódtak, mi lesz velem, ha már kamaszként sem érintkezem senkivel. Mígnem egyszer Rod, apám barátja azt tanácsolta, hozzanak nekem egy négylábút. Másnap Apa megemlítette, hogy kutyát akar venni. Minden porcikám tiltakozott, mégis sikerült rávennie, kísérjem el a közeli állatmenhelyre. Egykedvűen járkáltam a ketrecek között, amikor megpillantottam őt, az aranybarna Labrador kölyköt. Nagy, fekete szemével rám csodálkozott, mintha csak azt kérdezte volna: „Azért jöttél, hogy hazavigyél?” Megálltam előtte.
– Tetszik? – kérdezte Apa.
– Hát, nem is tudom – feleltem vállat vonva.
– Akkor elvisszük.
Így lett a családunk tagja Levi. Először nem foglalkoztam vele, inkább a szobámban üldögéltem, és ő ezt észrevette. Berohant hozzám, megráncigálta a nadrágomat. Addig morgott, míg kénytelen voltam felállni és játszani vele. Onnantól kezdve mindig szántam rá egy kis időt.
Mikor megnőtt, megerősödött sokszor kísért el a gimnáziumba vagy éppen várt rám a kapuban. Én pedig kinyíltam, sok emberrel ismerkedtem meg.
Hamar eljött a bankett estéje. Szuper buli volt, örültünk a sikeres érettséginek. A többiek még el akartak menni a Highway bárba, én viszont nagyon fáradtnak éreztem magam. A külváros szélén tettek ki az autóból, s hajtottak is tovább.
Csendes környéken laktunk. Számtalanszor megtettem sötétben az utat hazáig. Szinte falusias hangulat uralkodott ezen a részen, az ajtókat sem zárták be. Egy sötét, fás, bokros terület mellett mentem el. A fejem még zsongott a zenétől és az alkoholtól. Hirtelen valaki hátulról megragadott, magához húzott, karját a nyakam elé téve fojtogatni kezdett.
– Ha csak egy kicsit is sikkantani mersz, megöllek! – sziszegte a fülembe, miközben egy kést tartott a szemem elé.
Rémületemben leblokkoltam, az idegen pedig máris vonszolni kezdett a bokrok közé. Amint eltávolodtunk az úttól, letepert a földre. Rám feküdt, vadásztőrét a torkomnak szegezte. Felhajtotta a szoknyámat, a bugyimban kotorászott, közben trágár szavakat suttogott. Könnyek szöktek a szemembe, s szinte fuldokoltam a bűzös leheletétől.
A férfi váratlanul felüvöltött. Háta mögött hangos ugatásban tört ki Levi. Az idegen a kutyám felé szúrt, de ő elkapta a kezét és marcangolni kezdte. A férfi hangosan ordított, Levi pedig ott harapta, ahol érte. Végül a támadómnak sikerült kiszabadulnia az állkapcsok közül, s menekülőre fogta a dolgot. Levi nem üldözte. Percekig hangosan ugatott mellettem. Mikor már biztonságosnak találta a helyzetet, leült mellém. Én átkaroltam, és csak zokogtam. Később megnyugodtam egy kicsit, rendbe szedtem magam, amennyire tudtam, s elindultunk haza. Nem tudom, hogyan került oda a kutyám éjjel a ligetesbe, de az utolsó pillanatban érkezett.
Napokig ki sem tettem a lábam a szobámból. Levi őrzött, vagy hozzám bújt, ha sírtam. Egy meleg, nyári délután megunta a dolgot. Elment a labdájáért, majd visszajött a szobámba, s tüntetőleg leült velem szemben. Nagy, fekete szemével mintha azt mondta volna: „Jól van, no, eleget voltál itt bent. Most már igazán kimehetnénk a friss levegőre!” Ennek a tekintetnek nem lehetett ellenállni. Elnevettem magam, felálltam, és néhány perc múlva önfeledten játszottunk kint az udvarban.
Még tizenkét évig vigyázott rám. Egy esős, őszi napon aludt el végleg.
Fényképe ma is a kandalló peremén pihen. Gyermekeim néha megkérdezik, miért van ott a kutya. Ilyenkor csendesen elmosolyodom, s mesélni kezdek egy kis Labrador kölyökről, akivel életem legnehezebb szakaszában találkoztam, és aki akkor örökre a hű barátom lett: ő, Levi.