Alig derengett némi fény a városka szélén lévő kocsmában. Csupán néhány gyertya világított. A kocsmáros kidobta az utolsó részeget is, és épp elindult volna, hogy nyugovóra térjen, mikor kinyílt az ajtó. Öt kopott, szürke köpenyű idegen lépett be rajta. A kocsma tulajdonosa káromkodásfélét szűrt hiányos fogai közt, de rögtön felderült a képe, amint megpillantotta a pénztől dagadó erszényeket újonnan érkező vendégei derekán.
– Kocsmáros, sört ide! – csapott az asztalra a helyiek nyelvén a legfiatalabbnak látszó jövevény.
A hájas, szuszogó férfi – akit azonnal faképnél hagyott az álom – fürgén töltögetni kezdte a söröskrigliket, közben hátrakiáltott:
– Szépségem, gyere csak!
Az imént Szépségemnek nevezett nő durcás arccal jelent meg a söntés mellett.
– Szolgáld ki az urakat! – szólt a kocsmáros, és meglegyintette a nő formás hátsóját.
Szépségem rosszalló pillantásokat küldött a tulajdonos felé. Hamvas, dús keblét alig fedte a hirtelen összefűzött vászoningje. A nő a kocsmáros párás tekintete közepette megfordult, s kecses mozdulatokkal elindult a vendégekhez. Amint az asztalhoz ért, lehajolt, hogy letegye és elrendezze a söröskrigliket, közben gyönyörű látvány tárult a jövevények szeme elé. Szépségem mit sem törődve ezzel, kacéran a többiek által csak Mesternek nevezett idegenre nézett, majd felegyenesedett, s bájos hangján megkérdezte:
– Uraim, szolgálhatok még valamivel?