Próza



Sci: Üzenet a múltból

Alattomosan ólálkodott körülötte a gyilkos háttérsugárzás. Dr. Rhea Shark, tengerbiológus, hiába kémlelte az eget, egyetlen madarat sem látott. Napelemes motorján feljebb kapcsolta a sebességet, hogy időben eljusson Liqudikába. A védőruha ellenére, mindössze harminc perce maradt elérni a biztonságot adó menedéket. Nem önmaga, hanem az utolsó hosszúszárnyú bálna, William miatt sietett.
A bálna haldoklott, és senki sem értette, miért. Évekig fizikailag egészségesnek tűnt, majd állapota hirtelen gyors hanyatlásnak indult. Többen lelki okokra fogták: talán túl magányos lett, miután párja, Hanna elpusztult. Rheának nem maradt sok ideje a találgatásra.
A hatalmas földalatti várost, még jóval a nukleáris háború előtt építették. Mintha csak az emberiség megérezte volna, ha fenn akar maradni, muszáj lesz élőhelyeket teremtenie a föld alatt. Kezdetben Liquidikát luxushotelokkal, kaszinókkal, bevásárlóközpontokkal teli üdülőhelynek szánták, melyben egy hatalmas, cetek befogadására képes, tengeri akvarisztika működött.
A „Világvége Hadművelet” elindításakor, Rhea és barátai éppen kissé spiccesen, a város legmenőbb diszkójában tomboltak. Sötét lett, majd újból kigyúltak a lámpák, a zene elhallgatott. Kirohantak az utcán lévő nagy kivetítőkhöz. A megjelenő hírek hamar kijózanították őket. Pánik tört ki. Sokan Liquidika kapui felé vették az irányt, de mire odaértek, már légmentesen lezárták a kijáratokat. Síri csend lett. Néhány percnyi sokk után egyre erősödő sikolyok hagyták el az emberek száját.
A tengerrel határos, önellátó város alatt egy atomreaktor pihent, melyet egy gombbal azonnal működésbe hoztak, amint az elektromágneses impulzus végigsöpört a felszínen.
– Hogy van William? – kérdezte Dr. Shark, alighogy megérkezett.
– Nem túl jól – felelte Dr. Dan Brown, az akvarisztika igazgatója.
A nő kicsit megkönnyebbülve, mégis szorongva megsimogatta Dan vállát. Szerette a férfit.
– Gondolod, a tengervíz az oka?
– Nem tudom, Rhea. Valószínűleg Hanna hiányzik neki.
– Szerintem, meggyógyulna, ha kiengednénk.
– Megőrültél?! Ki tudja, mennyire radioaktív kint a víz.
– Sokkal kevésbé, mint képzeled. Nézd meg a mérési eredményeket! Alig vannak a határérték felett. A nukleáris tél a tudósok korábbi számításai ellenére gyorsabban múlt el. A levegő és a tenger hőmérséklete is megfelelő.
– Akkor sem engedhetjük szabadon.
– Miért?
¬– Egyrészt, ki tudja, talál-e kint táplálékot, másrészt, ha kinyitjuk az összekötő barlang bejáratát, összekeveredik az óceán vize a bentivel. Ezzel megfertőzhetjük a többi állatot.
– Ha hermetikusan lezárnánk a medencét, a vize nem keveredne a többi medencéjével, és beletehetnénk abból az új radioaktív részecskeszűrő baktériumból, amit Doki fejlesztett ki.
– Nem hinném…
– Fogalmunk sincs, mi baja van Williamnek. Legalább a szabadságát adjuk vissza!
– Tudod, szívesen megölném a nőt, aki azt a programot írta.
– Milyen programot?
– Nem hallottál róla?
– Nem.
– „Üzenet a múltból”, ez volt a címe annak a programban lévő levélnek, amit száz éve, 2010. március 19-én fejezett be Leticia Calderon. Amint megnyitották, a program tanulni kezdett, és mesterséges intelligenciává nőtte ki magát. Az interneten lévő adatokból kiismerte az emberi fajt, betört titkos adatbázisokba, majd a megszerzett információkat elküldte az ellenséges államoknak. Mindez nagyon rövid időn belül történt. Úgy tűnt, egy számítógépzsenikből álló csoportnak sikerül megfékezni a károkozást, de már későn. Jó tanácsokkal teletűzdelt, időzített bombát küldött nekünk a drága ősünk.
– A bombákat nem a program indította, hanem az emberek.
– Az a nő a felelős ezért az egészért! Kis híján kihalt az emberiség! Számos állat- és növényfaj kipusztult. A radioaktív sugárzás miatt a mutáció elkerülhetetlen. Nem akarom itt lent az egész hátralévő, hitvány életemet félelemben leélni, mert fent megőrült, mutáns patkányok és csótányok megeszik az embereket. Ki tudja, még hány évet kell eltöltenünk a föld alatt…
– És miért tette ezt ez a Calderon?
– Állítólag, üzenni akart a jövőbe. A levélben hosszasan mesélt a 2010-es természeti katasztrófákról: vulkánkitörésekről, hatalmas árvizekről, földrengésekről, a nagy olajszennyezésről a Mexikói-öbölben, az Aral-tó teljes kiszáradásáról, medúzák tömeges elszaporodásáról. Mindezt párhuzamba állította azzal, hogy az emberiség kizsákmányolja a Földet, és nekünk, „leszármazottaknak”, okulnunk kell a száz évvel ezelőtti hibákból. Helyre kell állítanunk az okozott károkat, különben nem érdemeljük meg az életet.
– Ha lenne lehetőségem, megállítanám a nőt, most azonban térjünk vissza a beteg bálnánkra.
– Rendben. Megbeszélem a vezetéssel az ötleted, megmutatom a mérési eredményeket, és reménykedjünk, William meggyógyul. Biztos, ezt akarod? Ha Willie-t kiengedjük, többé nem térhet vissza.
– Tudom.
– Oké. Intézkedem. Te meg pihend ki magad! Később találkozunk.
Dr. Shark útban a szállás felé bement a könyvtárba. Utána akart nézni, milyen utóhatásai lehetnek még, majdnem öt év elteltével, a nukleáris háborúnak. Leült a számítógép elé. Ki akarta deríteni, hová, hány darab és milyen bombát dobtak. Ezek voltak a legutolsó információk, melyek a külvilágból érkeztek. Rákeresett a különböző bombák utóhatásaira. Eltorzult arccal figyelte a monitoron megjelenő képsorokat. Egyszerűen nem tudta elhinni, az emberiség képes volt önmaga és környezete ellen fordulni néhány titkos adat miatt. Még szerencse, Liquidikán a bennrekedtek hamar rájöttek, ha túl akarják élni a katasztrófát, együtt kell működniük. A bűnözés az elején a magasba szökött, de miután az elítéltek egy részét a felszínen szabadon engedték, és a rájuk rögzített kamera élőben sugározta, hogyan halnak meg, többé még lopni se mertek az emberek.
A legrémisztőbb dolog, amit Rhea a leírások között talált az a kobaltbomba volt. Kobaltbomba, azaz „Végítélet-gép”. Amennyiben egy atomfegyver külső burkolata kobaltból készül, az a robbanás során neutronbefogással kobalt 60-as izotóppá alakul át, amely erős gamma-sugárzó. 5,27 éves felezési idejével a robbanás helyszínét tartósan lakhatatlanná teszi.
– Ezek képesek voltak ilyet bevetni! – csapott dühösen az asztalra.
– Pszt! – szólt rá a könyvtáros.
– Bocsánat.
Dr. Shark fél füllel még hallotta, ahogy két kisgyerek halkan beszél mellette.
– Az üknagymamám küldött nekem levelet.
– Nem is él az üknagymamád!
– Látod, ő írta!
Rhea felállt, és magában füstölögve a szállásnak vette az irányt.
– Hé, várj egy kicsit! – futott lihegve utána Dr. Brown.
– Szia, Dan!
– Megszületett a döntés.
– Komolyan?
– Igen. Gyorsabban ment, mint hittem.
– Mikor engedhetjük szabadon Williamet?
– Mihelyst elmész Dokihoz, és hozol a szűrőbaktériumokból.
– Már megyek is! Fél óra múlva találkozunk.
Dr. Mark Anderson, azaz Doki, serényen dolgozott a laboratóriumában egy különleges szerkezeten. Hatvanhét évesen, hosszú fehér szakállával úgy nézett ki, mint a Mikulás. Tudásával, bölcsességével és kedvességével kivívta nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek szeretetét is.
– Szia, Doki!
– Végre, meglátogat az én kis sellőm!
– Szeretnék egy üvegnyi szűrőbaktériumot kérni, abból a hogy is hívják… pseu…
– Génmódosított pseudomonas baktériumok, melyek a nitrát helyett radioaktív részecskéket alakítanak át. Rendben, adok neked belőle, de csak egy feltétellel: megmutatom neked a legújabb találmányomat.
Dr. Shark nem akarta megbántani az idős professzort, aki oly lelkesen beszélt a felfedezéseiről és egyébként rengeteg hasznos dolgot talált fel. Doki előhúzott a zsebéből egy cérnát, melynek két végére csomót kötött.
– No, kis sellőm, az egyik csomót nevezzük A-nak, a másikat B-nek. Hogyan jutsz el A-ból B-be?
– Motorral?
– Mondjuk. Azaz, adott idő alatt jutsz el adott sebességgel, attól függően, milyen gyors a motorod, hogyan hat rád a gravitáció, a súrlódási-, mozgási energia stb. És hogyan jutsz el még gyorsabban?
A Doki fogta és a két csomót egymás mellé illesztette úgy, hogy a cérna egy hurkot képzett a két csomó között.
– Na?
– Doki, én csak a halakhoz értek.
– Úgy, ahogy mutatom. Meggörbítem az időt, azaz időgörbületet hozok létre. Mire jó ez nekünk?
– Hogy pillanatok alatt eljussunk a Föld legtávolabbi pontjára.
– Úgy van! Ha pedig ügyes vagy, és van egy negatív energiájú anyagból álló hengered, ami, - ha belefekszel -, elhajlítja körülötted az időt és a teret, miközben egy általa létrehozott féregjárattal az univerzum eltérő idejű részéhez kapcsolódik, akkor utazhatsz az időben előre vagy vissza. No, gyere, megmutatom!
A professzor gyorsan lerántotta a leplet egy furcsa szerkezetről.
– Úgy néz ki, mintha egy torz minitengeralattjáró lenne – jegyezte meg Rhea.
– Az is! Feküdj bele nyugodtan!
– Doki, nincs sok időm, tudod, William…
– Annyi csak van, hogy egy pillantást vessél rá belülről?
A nő kénytelen volt bemászni. Bent kényelmesen elhelyezkedett, mikor hirtelen megszólaltak Liquidika szirénái. A különös szerkezet ajtaja bezárult, és elsötétült minden.
Dr. Shark egy park távoli zugában tért magához. Bokrok közül az útra kiérve csodálatos látvány fogadta. Önfeledten játszadozó gyerekeket és csacsogó felnőtteket látott. Jobb oldalon észrevett egy újságárust. Az újságosbódénál kitett egyik újság címoldalán a következő szalagcím virított: „Leticia Calderon bírálja az emberiséget!” Rhea felemelte az újságot, hogy elolvassa a cikket, de az árus rárivallt:
– A lap ára fél dollár! Ha el akarja olvasni, fizesse ki!
– Elnézést – mondta Dr. Shark, visszatette az újságot, közben igyekezett jól megfigyelni Leticia fotóját. – Esetleg nem tudja, hol lakik ez a nő?
– Miss Calderon? Dehogynem! Itt lakik szemközt a parkkal, abban a fehér házban.
– Köszönöm.
– Talán az ismerőse?
– Rokonok vagyunk… nagyon távoli rokonok.
– Vagy úgy. Most nincs otthon, de két óra múlva hazaér. Kedveském, tartsa magát távol attól a fúriától!
– Köszönöm. Viszlát. Ó… Elnézést, hányadika van ma?
– 2010. március 19-e, péntek.
Rheának mindössze két órája volt kitalálni, hogyan jusson be a nőhöz.
Pontosan százhúsz perc elteltével begördült Leticia Mustangja. A nő önteltsége a mozdulatain is látszott. Kiszállt a kocsiból, és akár neki is mehetett volna egy oszlopnak, ha fennhordott orra mögül nem tekint ki néha.
– Leticia Calderon?
– Igen.
– Üdvözlöm, én Dr. Rhea Shark vagyok és a programja miatt jöttem.
– Attól tartok, nem értem.
– Arról beszélek, amelyik az „Üzenet a múltból” című levelet tartalmazza.
– Honnan tud erről? Még nem készült el teljesen.
– Ha beengedne, elmondanék mindent.
– Rendben, jöjjön.
A programozó lakása gazdagon díszített bútorokkal, lámpákkal és festményekkel volt tele.
– Honnan tud életem művéről? – kérdezte Leticia, miközben hellyel kínálta Dr. Sharkot.
– Az Ön programját 2105-ben néhány gyanútlan egyetemista megnyitja, elindítva egy olyan folyamatot, mely végén majdnem kihal az emberiség. Közvetve előidéz egy nukleáris világháborút.
– Melyik elmegyógyintézetből szökött meg? Még hogy a programom világháborút idéz elő! – nevetett gőgösen Calderon.
– Ezért kérem, semmisítse meg!
– Azt felejtse el!
– Könyörgöm.
– Még mit nem! Azonnal hagyja el a házam!
A szobában, a kandalló mellett, egy tartóban több piszkavas állt. Rhea kikapta az egyiket és szúrt. Leticia Calderon azonnal meghalt.
A dolgozószobát könnyen megtalálta. A nő laptopját megfordította, a fürdőszobában talált acetonnal, valamint a konyhából hozott étolajjal jól lelocsolta és egy öngyújtóval meggyújtotta. Csendben figyelte, ahogy a lángok felemésztenek mindent, közben arcán könnyek gördültek végig. A bölcs Dr. Anderson biztos előre látta, Liquidika sem kerülheti el végzetét.
Dr. Rhea Shark gondolataiban felderengett szerelme, Dan, kinek jövője immár biztonságban volt.