Látogatók száma:
4762
2021-12-07 12:14:02 Megjelent a zsűrinyertes A tükör túloldalán című novellám a Válaszutak című novelláskötetben (Holnap Magazin) https://webaruhaz.holnapmagazin.hu/product/valaszutak-elorendelheto/
2019-05-25 00:08:14 A Férfiak nélkül című novellám bekerült a 2019-es Zsoldos Péter-díj jelöltjei közé: https://zsoldosdij.avana.hu/jeloltek-2019/ A novellát a Galaktika Magazin 335-ös számában lehet elolvasni: https://galaktikabolt.hu/szerzo/czovek-andrea/
2019-05-22 18:12:51 Minden, ami friss, megtalálható a szerzői oldalamon a Facebookon itt: https://www.facebook.com/czovekandrea.mabtee/
2019-05-22 18:12:05 Megjelent az "Embernek maradni" című sci-fi novellám (Asztrovarjú univerzum) az Új Galaxis antológiában: https://imgur.com/X2J364l https://imgur.com/iBDN2GP Megvásárolható itt: http://www.kodexnyomda.hu/1205/uj-galaxis-23.html
2019-05-22 18:05:58 Férfiak nélkül - Exodus című novellámmal megnyertem a 2015-ös Preyer Hugo díjat, amit novemberben a HungaroConon vehettem át. Eredményhirdetés és képek itt: https://preyer.avana.hu/index.php/aktualis/2015-evi-palyazat-eredmenye/ https://preyer.avana.hu/index.php/a-dij-tortenete/
2019-05-22 18:04:48 A Lidércfény pályázatán sikeresen szerepelt a Lusitania elsüllyedésével kapcsolatos novellám, ahol a süllyedő hajón egy nyomozó üldöz egy sorozatgyilkost. https://imgur.com/QjrLT80 https://imgur.com/knJd5Pm https://imgur.com/pEqqp2n
2019-05-22 18:00:49 Megjelent Marcell című, kisfiammal közösen írt novellánk az Új Galaxis fantasztikus-tudományos antológiasorozat 22. számában. https://imgur.com/uvkwDEP

Próza

I: Rokonlelkek
2015-01-01 12:54
Sokszor kérdezték tőlem, hogy hiszek-e a csodákban, az életeken átívelő, hallhatatlan szerelemben, persze mindig nemmel válaszoltam. Túl egy rossz házasságon, az álmodozás merő luxusnak számított, pedig gyakran gyötört visszatérő álom egy hóesésben felém közeledő, idősödő indián férfiról, akinek hosszú, szürke hajába bele-belekapott a szél. Mégsem ért el sosem hozzám.
Csupán egyetlen foglalatosságra nem sajnáltam az energiát, az írásra. Számos novella után rászántam magam egy regényre. Amikor kész lett, a barátok bíztattak, hogy bátran küldjem el néhány szerkesztőnek, biztosan meg fog jelenni, mert ilyen történetet nem olvastak még. Én pedig tudtam, több ehhez hasonló, romantikus sztorit láttak már.
Hosszas tépelődés után mégis elpostáztam a kéziratomat az egyik kiadónak, akinek annyira megtetszett, hogy rögtön ki is adta. Amikor megérkezett a csomag a szerzői példányokkal, olyan boldogság kerített hatalmába, mintha gyermekem született volna, de életem igazi nagy kalandja csak ezután kezdődött el.
Történt ugyanis, hogy egy producer felfigyelt a könyvemre, és megvette a jogokat a megfilmesítéshez. Megkért, nyár közepén, a forgatás kezdetére utazzak el Dél-Dakotába, kíváncsiak lennének a véleményemre. Először meglepődtem, ismeretlen szerzőktől nem szoktak tanácsokat kérni, filmkészítéshez meg pláne. Másrészt mindig is az a típusú ember voltam, aki nem szívesen mozdult ki a négy fal közül, de ennek ellenére régóta vágytam a vadregényes Dél-Dakotába.
Fent északon, a Washington állambeli Port Townsend viktoriánus épületekkel tűzdelt utcáin, és a folyton nyüzsgő kikötőjében valahogy sosem éreztem jól magam. Pedig valaha az „álmok városának” hívták, éppen ezért nagy reményekkel ugrottam fejest az ottani életbe és egy korai házasságba, amit később megbántam. Végül maradt a négy fal, egy szerkesztői állás a helyi lapnál, meg az írás.
No, de térjünk vissza a filmforgatáshoz. Amennyire húztam a számat a hosszú utazástól, – utálok repülni, ezért kénytelen-kelletlen autót béreltem –, úgy engedett ki a nyomás, ami évek óta belülről feszített. Egyre felszabadultabb lettem, ahogy változott a táj, és amikor feltűntek Black Hills ormai, boldogság kerített hatalmába, és fogalmam sem volt, miért. Én, aki soha sem léptem át korábban Washington állam határát, egyszeriben otthon éreztem magam egy idegen vidéken.
A forgatás, na, az egy rém unalmas dolog. Addig nem is gondoltam, mennyi előkészületet, tervezést, egyeztetést igényel egy-egy jelenet felvétele. Az én feladatom inkább a kiválasztott színészekre, meg a rendezőre koncentrálódott, amit én csak csevegésnek hívtam, és felettébb távol állt tőlem.
A forgatási szünetekben igyekeztem bejárni a környéket. Az egyik szabad hétvégén a Sheridan tó partján sétáltam, amikor megpillantottam két fehér tollat, olyan hófehéreket azóta sem láttam. Szórakozottan bedugtam őket a mellényzsebembe, aztán a tó felé fordultam, hogy beszívjam az édes víz jellegzetes illatát. És azok a színek! A mélykéktől a sötétzöldig az összes árnyalatot meg lehet találni, és tele vannak élettel: itt egy ezüstös pisztráng ugrik ki a habokból, arrébb egy őz lopakodik, hogy pár kortyot igyon, odafent sas köröz zsákmányára lesve.
Éreztem, valaki nagyon néz. Túloldalt, a másik parton, középkorú, indián férfi állt farmerben, kockás ingben. Azt hittem, hogy a filmes stábhoz tartozik, de utóbb kiderült, a Pine Ridge-i rezervátum főnökének fia szemelt ki magának. Hazudnék magamnak, ha azt mondanám, nem villanyozott fel a férfi látványa, ám jobbnak láttam visszamenni az autómhoz.
Az öreg Ford Rangert egy bekötő út szélénél állítottam le, viszont odáig vissza kellett mennem az erdőn keresztül. Lenyűgözött a sziklákkal tűzdelt táj, a magas, haragoszöld fák, és az előbukkanó szarvasok. Sosem féltem az állatoktól, az autómat körülálló, maroknyi indián férfitól annál inkább. Amint megláttam őket, rögtön a hátizsákomban kezdtem kutatni a Smith&Wesson-om után – pedig hogy utáltam még a fegyver gondolatát is, nemhogy kiváltani az engedélyt hozzá –, és örültem, amikor rátapintottam a markolatára. Ekkor a férfi, aki a tó túlpartján állt korábban, előrébb lépett:
– Ne haragudjon, Miss Hayes, nem akartuk megijeszteni. Kérem, jöjjön velünk!
– Ha azt hiszi, uram, hogy csak úgy magukkal megyek, akkor téved!
Közben elhúztam a pisztolyomat.
– Nem akarjuk bántani – emelte fel a kezét a férfi –, de nagyon szépen kérem, jöjjön velünk!
– El a kocsimtól, különben egyenként lukasztom ki a bőrüket!
Néhány pillanatra elámultam, honnét vettem én ezt a dumát, aztán átvillant az agyamon: lehet, hogy ugyan néhányukat lelövöm, de az összeset nem tudom, hiába tárazok ki rajtuk. Meglepetésemre eltávolodtak a kocsimtól, én pedig bepattantam és indítottam. Tíz mérföld után félreálltam, addigra egész testemben reszkettem. Hogy lehetek ennyire hülye! Mikor otthon még csak az utcára sem mentem ki sötétedés után, pedig Port Townsend egy kis város, ott mindenki ismeri a másikat. Itt meg egyedül csatangolok az idegen vidéken! Elment az eszed, Amanda Hayes!
Pár nappal később, éppen a főhősnő boszorkányt alakító színésznővel beszéltem, amikor szóltak, hogy keresnek. Döbbenetemre a férfi a tópartról állt egy öreg Dodge mellett.
– Mit akar tőlem? – szegeztem neki köszönés nélkül a kérdést.
– Csak annyit kérek, hogy jöjjön velem!
Hirtelen a vállamra nehezedett egy kéz.
– Valami baj van, Amanda?
Brian Whitefox mosolyogott rám, én pedig azon tűnődtem, hogy vajon az összes indián férfi ennyire barátságos, vagy csak akkor, ha akarnak valamit. És – be kell vallanom –, Brian közelségétől, kidolgozott, felső testétől és a mosolyától mindig kiszáradt a szám. Sokszor képzeltem, ahogy kékesfekete, hosszú hajába túrok, aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, és némi szégyen kerített hatalmába. Briannel kezdetektől fogva megtaláltuk a közös hangot. Az ösztöneim azt súgták, többet szeretne szimpla barátságnál, én pedig azzal ámítottam magam, hogy nem vagyok kész egy újabb kapcsolatra, hiszen nem sokkal előtte váltam el, meg különben is, megszólnának otthon, hogy miért nem a saját fajtámból választok, és miért akarok keveredni „ezekkel”? „A fehér nőhöz fehér, a négerhez néger, az indiánhoz indián férfi illik.” Íratlan szabály volt ez mifelénk. Az exem fehér, mégis bunkó. Persze, ez nem azt jelenti, hogy minden fehér férfi az.
– Fogalmam sincs, mit akar tőlem – biccentettem az idegen felé.
Brian azonnal szóba elegyedett vele, persze egy szavukat sem értettem. Elővettem az okos nézésemet, nagy szemmel, néha félmosollyal tekintettem rájuk, mint aki teljesen képben van a sziú nyelvvel. Pár percnyi eszmecsere után Brian megszólalt:
– Kicsi Sólyom azért jött el hozzád, hogy megkérjen, menj el vele a haldokló apjához, a Pine Ridge-i rezervátum törzsfőnökéhez.
– Ugyan miért tenném?
– A legenda miatt.
– Milyen legenda?
Azonnal előbújt belőlem az írói énem, és újabb sztori után sikoltott. Valószínűleg Brian rögtön levágta, hogy ezzel közelebb férkőzhet hozzám.
– Ha érdekel, szívesen elkísérlek, Amanda, és fordítok is neked.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, mit tegyek, mert miközben nagyon érdekelt a történet, hátul, a fejemben megszólalt a vészcsengő: lehet, hogy „ezek” csak a skalpomat akarják? Aztán elhessentettem az előítéleteket, Brianben megbíztam, bár magam sem tudtam, miért. Talán azért, mert mindig volt néhány kedves szava hozzám, tartotta a három lépés távolságot, és nem akart ágynak dönteni. Ő lett az én személyi testőröm, aki nem egyszer állt az engem vizslató, részeg tekintetek útjába. No, nem mintha annyira gyönyörű lennék, de hát a pia minden nőt megszépít.
– Ugye nem akarsz az életemre törni, Brian?
– Bíztál te valaha valakiben? – Brian elmosolyodott, ilyenkor mindig hihetetlenül vonzónak tűnt. – Eszméletlen vagy!
– Tudom. Mikor indulunk? De ragaszkodom a Ford Rangeremhez, már egészen hozzászoktam.
– Szerintem, Kicsi Sólyomnak teljesen mindegy, mivel követed őt, akár seprűvel is mehetsz – nevetett fel, miközben a boszorkányt alakító színésznő felé biccentett.
– Rendben.
– Akkor útra fel!
– Most? Ha elfelejtetted volna…
– Adj nekem tíz percet!
Nem telt bele öt perc, Brian széles vigyorral megjelent, és intett, mehetünk.
– Miért van olyan érzésem, Mr. Whitefox, hogy te ezt már korábban elintézted? – kérdeztem tőle hosszas hallgatás után Pine Ridge felé, mire ő sejtelmesen elmosolyodott:
– Talán azért, Miss Hayes – a nevemet külön kihangsúlyozta -, mert így van.
– Őszintén, mit akarsz tőlem, Brian? – néztem rá komolyan.
– Hogy figyelj oda, mert az ott egy rohadt, nagy kamion!
Visszakaptam a tekintetem az útra, aztán hangos csikorgással visszatereltem a Fordot a jó sávba. Nem mertem még egyszer rákérdezni, és Brian sem hozta szóba egészen a Pine Ridge városi klinikáig.
Ott, egy betegszobáig követtük Kicsi Sólymot, ahol az apja, Szürke Sas feküdt, körülötte pedig a családtagjai, férfiak, nők álltak, és amikor beléptem, úgy néztek rám, mintha kísértetet látnának.
Szürke Sas felém fordította a fejét, levette az oxigénmaszkját, és mondott valamit sziú nyelven, majd intett, menjek oda hozzá. Brianre meredtem, ő pedig odahúzott, megfogta a kezem, és az idős férfi tenyerébe helyezte. Szürke Sas ismét megismételte a mondatot.
– A Nagy Szellemek vezettek vissza hozzám, Fehér Holló, hálás köszönetem nekik – fordított Brian.
Hirtelen felötlött a régi álmom, az idős indián férfiről.
– Ő az.
– Mit mondtál?
– Ő az, a férfi az álmomból, aki a hóesésben közeledik felém, de soha nem ér el hozzám – suttogtam.
– Járd végig az utad, ne siess meghalni! Várni fogok rád odaát.
Brian rögtön lefordította az újabb sziú szavakat, közben Szürke Sas arcán könnyek gördültek végig, szeme pedig ragyogott a boldogságtól, majd családtagjai visszatették rá a maszkot.
– Gyere, Amanda, hagyjuk pihenni! – És mielőtt bármit kérdezhettem volna Brian kihúzott a kórteremből.
A folyosón tértem magamhoz.
– Mit jelentsen ez? Szórakozol velem?
– Mindent elmagyarázok a visszaúton, nyugodj meg, Amanda!
Kicsi Sólyom lépett oda hozzánk.
– Hálásan köszönöm, hogy eljött, Miss Hayes, nagyon sokat jelent ez mindannyiunk számára – itt jelentőségteljesen Brianre tekintett –, az apám ezt önnek szánta. – Azzal átnyújtott egy rajztömböt. – A Nagy Szellemek kísérjék az útját a következő találkozásig!
A meglepetéstől szólni sem bírtam, csak arra ocsúdtam fel, hogy a Ford anyósülésén ülök, és Briannel már a 18-as úton suhanunk vissza Black Hills felé.
– Ha hátranyúlsz, a hűtőtáskában találsz pár doboz hideg sört.
Kicsatoltam magam, majd miután visszaültem a helyemre, és ittam egy keveset, Brian felé fordultam.
– Kezdj el mesélni, hogy mi volt ez, mert nem értem. Nézd el nekem, szőke vagyok! – Erre mindketten röhögni kezdtünk.
– Örülök, hogy a humorod a régi. Akkor megpróbálom elmagyarázni, bár ahogy elnézlek, elég nehéz lesz – vigyorodott el huncutul.
– Tudod, mi a szerencséd? Hogy vezetsz, különben már két vállra fektettelek volna ezért!
– Egyszerre csak egyet! Előbb elmondom, amit tudnod kell – váltott át komolyra a hangja. – Van egy sziú legenda két szerelmesről, akik nem lehetnek egymáséi. Hajdanán, mikor két sziú törzs találkozott, az egyik sziú törzs főnökének fia beleszeretett egy lányba a másik törzsből. Kiderült, a lányt a másik törzsfőnök fiának szánták, ám a szerelem a két fiatal között annyira erős volt, hogy nem tudtak volna egymás nélkül élni, így megszöktek. A lány törzsének sámánja ekkor átkot szórt a fiatal párra, a fiú öreg, szürke sassá változott, a lány pedig fehér hollóvá, majd azt kiáltotta: „Szürke Sas és Fehér Holló soha nem lehetnek egymáséi!” A fiú törzsének sámánja azonban megszánta a fiatalokat, és így szólt: „Bár a sas öreg és erőtlen, de ha hisz az álmainak, akkor megtalálja a hollót, és következő életükben egymáséi lehetnek.” Azóta keresi szüntelenül a szürke sas a fehér hollót, de mostanáig nem akadt a nyomára. Amikor megláttam a könyvedet a képeddel a hátoldalán, rögtön tudtam, te vagy Fehér Holló. Szóltam Kicsi Sólyomnak, aki elintézte, hogy a regényed a megfelelő kezekbe kerüljön. A többi ment utána magától. Úgy volt, hogy Szürke Sas megy el hozzád, de addigra nagyon beteg lett, ezért valahogy el kellett érnünk, hogy te gyere ide. Ez a találkozás nemcsak miattatok fontos, hanem annak a két sziú törzs számára is, akik onnantól kezdve folyton háborúztak egymással… talán ezután megbékélünk majd. Látod, szóba álltam Kicsi Sólyommal, pedig a törzsem ellenezte, de én vagyok a főnök fia, a szavam sokat ér.
– Hú, nagyfőnök… Szép mese.
– Mese vagy sem, nekünk, sziúknak, fontos, idővel majd megérted. Ahogy te Szürke Sasról, úgy ő is álmodott rólad. Sőt, lerajzolt.
Elővettem a Kicsi Sólyomtól kapott tömböt, szórakozottan belelapoztam, aztán magamra öntöttem a sört meglepetésemben. Ott volt az egész életem a lapokon, annyira élethűen, hogy egyszerűen alig hittem el, amit látok.
A hideg sör végigcsurgott a ruhám alatt, hirtelen nem tudtam, mivel itassam fel, szerencsére Brian kisegített: egy rongyot nyomott a kezembe, és elvette tőlem a rajzokat. A dobozt becsúsztattam az ajtón lévő tartóba, a topomat felhúztam, és úgy próbáltam alatta felitatni az italt. Észrevettem, hogy Brian alig bírja visszafojtani a nevetést.
– Na, hervaszd le ezt a vigyort! Ez akkor is durva! Ugye ez csak valami tréfa?
– Szürke Sas abban a tudatban hal meg, hogy következő életetekben együtt lehettek.
– Nem hiszek az ilyen legendákban, és különben sem vagyok sziú, indián meg pláne. Egy valamiben viszont biztos vagyok, hiába leszel törzsfőnök, neked sosem fog benőni a fejed lágya.
– Meg fogod változtatni a véleményed, még velem kapcsolatban is, ebben meg én vagyok egészen biztos… majd meglátod.

***

Odakint nagy pelyhekben hull a hó. Port Townsendben sosem láttam szép hóesést, de itt, Dél-Dakotában, minden tél ilyen. Éppen indián népzenét hallgatok, a ritmusára a lábammal dobolok a padlón, miközben püfölöm a billentyűzetet.
Olykor, amikor senki sem látja, táncra szoktam perdülni. Pedig dehogy értek hozzá! Olyan indián népcsoport szerintem nem létezik, ahogy én táncolok, talán ezért sír az ég is, mert ilyenkor rendszerint elered az eső: a könnyeim potyognak, amikor magával ragadnak a dallamok, és boldogság tölt el.
Szürke Sas és Fehér Holló végül mégis találkozott. A történetüknek az a tanulsága, hogy hinnünk kell a szerelemben, az álmainknak, egy új és jobb élet reményében.
A zene éppen akkor ér véget, amikor kiteszem az utolsó pontot. A karom egészen elgémberedett, a kiadó viszont örülni fog az újabb romantikus regénynek.
– Veled, mi lesz? – szegezem Briannek a kérdést. – Hiszen én, a legenda szerint, Szürke Sas asszonya vagyok.
Brian felnéz az újságból, amit éppen olvasott, leteszi, aztán mellém telepedik és átölel.
– Amanda Hayes Whitefox, ne is reménykedj, hogy a következő életedben megszabadulhatsz tőlem! Kell neked egy fiú, vagy egy kislány, esetleg mindkettő…
Szeme sejtelmesen felcsillan, bennem meg a felismerés, hogy éppen besétálok az újabb csapdájába, de nem érdekel, hagyom magam.
Hogy hiszek-e a csodákban, az újjászületésben és a halhatatlan szerelemben? A válaszom egyértelműen igen.
Már most tudom, mire idős, öregasszony koromban bealkonyul, a túloldalon Szürke Sas, és Brian is, várni fog rám.


August Schellenberg emlékére
(videó)


Sacred Spirit - Yeha-Noha

Felugró