Szörnyű gyerekkorom volt. Néhány tudós azt állítja, a nem kívánt terhességből született gyermekek már magzat korukban megérzik, ha édesanyjuk nem akarja őket. Én is nem kívánt gyerek voltam.
Szegény családba születtem. Sokszor nélkülöztünk. Anyám mindig rajtam töltötte ki a mérgét. Nagyon sok verést kaptam tőle igazságtalanul. Én voltam a „rossz, makacs, gőgös kis féreg, aki semmire se használható”. Az első tizennégy évem maga volt a pokol.
Szerencsémre a nagynénim, Anna néni, nagyon szeretett, ezért az általános iskola befejezése után felajánlotta, költözzek be hozzá a városba. Sikerült felvételt nyernem a gimnáziumba. Anyám kijelentette, nem hajlandó finanszírozni a tanulmányaimat, és amennyiben a nagynénémhez költözöm, látni sem akar többé. A nénémet választottam.
A gimnáziumban kiválóra érettségiztem le, és felvettek a helyi egyetemre. Anna néni mindent megadott nekem, mert sajnos neki nem lehetett gyereke. Ő nemcsak a legjobb barátnőm lett, hanem anyám helyett anyám is. Amikor hozzá kerültem, annyira vékony voltam, hogy a tornaórán a bukfencezéstől kisebesedett a vállam, az élősködőkről nem is beszélve. Viszont a gimnáziumi évek alatt szépen fejlődtem, mint testileg, mint lelkileg.
Az egyetemi évek is gyorsan teltek. A legjobb hallgató voltam. Rengeteg pályázaton vettem részt kisebb-nagyobb sikerekkel. Nagynéném mindig mondogatta, azért tanulok jól, mert a tanulmányi eredményeim kárpótolnak a sok verés miatt, amit édesanyámtól kaptam. És ebben is igaza volt, mint sok minden másban. Utolsó éves egyetemistaként, egy gólyabál alkalmával, megismerkedtem egy sráccal. Máté az első pillanattól tetszett nekem, és ez kölcsönös volt. Először nem akartam komolyan foglalkozni vele, mert nem sokkal előtte fejeződött be egy hosszabb kapcsolatom, végül mégiscsak szerelem lett belőle.
Máté szülei nagyon gazdagok voltak. Nem örültek a kapcsolatunknak, de nem tiltották el őt tőlem. Gondolom, azt hitték, én vagyok a fiuk legújabb hóbortja. Már fél éve jártunk egymással, amikor egyik reggel hirtelen rosszul lettem. Előtte nap tengeri herkentyűs pizzát ettem, s biztos voltam benne, azzal rontottam el a gyomromat. A rosszullétek nem akartak elmúlni, és nehéz napjaim is késtek.
Két héttel később naptáramat nézegetve nagyon megijedtem. „Nem lehetek terhes, hiszen védekeztünk, vagy mégis?” Anna néni éppen akkor lépett a szobámba, amikor zokogni kezdtem. Kérdezgette, mi történt, és én sűrű könnyek közt elmondtam neki mindent. A telefonhoz lépett, felhívta szülész-nőgyógyász ismerősét, és időpontot kért a számomra.
Egy héttel később a nőgyógyász megállapította, hathetes terhes vagyok. Nagyon kétségbeestem. Hazaérve nem tudtam hazudni a nagynénémnek, bevallottam mit mondott az orvos. Vártam a ”fejmosást”, de néném ehelyett gyengéden megsimogatta a vállam, s csak annyit mondott, kitalálunk valamit. Másnap Máténak is megmondtam, babát várok. Hirtelen nem tudta, mit tegyen.
A barátom még aznap közölte szüleivel a hírt, akik azonnal eltiltották tőlem őt, valamint választás elé állították, vagy ők, vagy én, és ha én, akkor költözzön el otthonról. Az egyik vizsga után Máté odajött hozzám és szakított velem.
A srác, akit annyira szerettem, cserbenhagyott akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Napokig a szobámban kuporogtam a sarokban szótlanul. Egyik nap Anna néni odaült mellém, s magához húzott. Megsimogatta a fejem, majd azt mondta:
– Döntened kell, mi legyen a babával. Ha megtartod, nehéz idők várnak rád. Lehet, hogy az egyetemen is halasztanod kell. Ha nem, akkor minél előbb túl kell esned az abortuszon, de a saját lelkiismereteddel soha nem fogsz tudni elszámolni. Bárhogy is lesz, én támogatlak.
Néhány álmatlan éjszaka után, úgy döntöttem, nem tartom meg a babát. A nőgyógyászhoz nénémmel együtt mentünk el. A vizsgálat után az orvos megkérdezte, mi lesz a gyerekkel. Nem bírtam neki azonnal válaszolni. Nagynéném megfogta a kezem, s ekkor én azt mondtam, megtartom. Mindketten elkerekedett szemekkel néztek rám. Valószínűleg ők már mindent megbeszéltek telefonon. A csendet az orvos törte meg. Írt néhány beutalót a szükséges vizsgálatokra, majd elbúcsúztunk tőle.
Este Anna néni behozta a vacsorát a szobámba. Megkérdeztem tőle, haragszik-e rám. Azt felelte:
– Örülök, hogy így döntöttél. Ebben a házban még nem sírt fel gyermek.
Nagyon boldognak látszott, s én is megkönnyebbültem. Megbeszéltük a további teendőket.
Az egyetemre beadtam egy évre a halasztási kérelmet, amit el is fogadtak. Két héttel később már egy orvos házaspár lakását és magánrendelőjét takarítottam. A keresetemet pedig félretettem babakelengyére.
Két hónapra rá éppen az ablakokat pucoltam, amikor Máté elszáguldozott a legújabb Porschéjével az ablak alatt. Az autót a szüleitől kapta a sikeres államvizsgájáért. Nagy fékezés után visszatolatott, s kiszállt a kocsiból.
– Helló! Hogy vagy? – kérdezte.
Felé fordultam:
– Köszönöm, jól. – Döbbenet ült ki az arcára. A gömbölyödő pocakomra nem számított.
– Megtartottad?
– Meg, – feleltem – de most takarítanom kell. Szia.
Nem tudom, meddig állt ott, s hogy mikor ment el.
Pár nappal később csörgött a telefon, Máté apja volt az. Felajánlotta, fizet nekem háromszázezer forintot, csak vetessem el a babát. Ha orvos ismerőséhez elmegyek, akkor rögtön megcsinálja az abortuszt, s ha kész, átutalja a számlámra a pénzt. Kővé meredten hallgattam, amit mondott. Soha nem láttam még ennyi pénzt egyben. Úgy látszik eszükbe jutott, ha a baba tényleg a fiuké, jogosult leszek a gyerektartásra, és akkor mit fognak szólni a golfklubban. Szépen lassan visszahelyeztem a kagylót a helyére.
Már a hetedik hónapban jártam, amikor Anna néni rosszul lett és kórházba került. Állapota rohamosan romlott. Előrehaladott rákot állapítottak meg az orvosok. Utolsó alkalommal azt mondta nekem:
– Ne aggódj, lányom, mindenről gondoskodtam. Ha elmegyek, ne sírj, az nem tesz jót a babának, s gondolj arra, gyermekedben fogok újjászületni.
A kis Péter születését már nem érhette meg. Álmában megnyugodva ment el. A szülés nehéz volt egyedül, de megérte. Nagyon boldog voltam, mikor Pétert a kezembe adták. A nagynéném tényleg mindenről gondoskodott. Rám hagyta a házát és a megtakarított pénzét is.
Két évvel később megszereztem a diplomámat. A diplomaosztáson megismerkedtem egy férfival, aki az évfolyamtársam kísérőjeként érkezett. A férfi meghívott vacsorázni, de én féltem egy új kapcsolattól, és nemet mondtam.
– És ha nálad vacsoráznánk? – Bátor kérdés volt egy bátor férfitól, s végül beleegyeztem.
Az este nagyon jól sikerült. Utána többször is meglátogatott. Mindig hozott valamit a kis Péternek, pedig nem vártam el tőle. Fél évvel később megkérte a kezem, s összeházasodtunk.
Sokan szerencsésnek tartanak, mert mindig volt valaki, aki a nehéz időkben mellettem állt. De azt hiszem, ha nem így lett volna, akkor sem vetettem volna el Pétert. Boldog vagyok és örülök, hogy akkor jó döntést hoztam.
Mátét, Péter apját, nem láttam többé. Egy alkoholmámoros éjszaka után legújabb kocsijával egy kőfalnak rohant. Szülei azóta sem kíváncsiak az unokájukra.
***
Viharfelhők gyülekeznek az égen. A kis Annácska mélyen alszik a járókában kint a kertben. Gyorsan, óvatosan beviszem. Péter a homokozóban játszik. Mikor mellélépek, nagy szemeivel rám néz.
– Gyere szívem, bent keresünk valami játékot.
Szó nélkül feláll, eldobja a kislapátot és követ. Felemelem, megcsikálom az orrát, és ő kacagni kezd. Neki már senki sem fogja azt mondani, hogy haszontalan.
(Pécs, 2007. február 12.)
Felugró