Látogatók száma:
6121
2021-12-07 12:14:02 Megjelent a zsűrinyertes A tükör túloldalán című novellám a Válaszutak című novelláskötetben (Holnap Magazin) https://webaruhaz.holnapmagazin.hu/product/valaszutak-elorendelheto/
2019-05-25 00:08:14 A Férfiak nélkül című novellám bekerült a 2019-es Zsoldos Péter-díj jelöltjei közé: https://zsoldosdij.avana.hu/jeloltek-2019/ A novellát a Galaktika Magazin 335-ös számában lehet elolvasni: https://galaktikabolt.hu/szerzo/czovek-andrea/
2019-05-22 18:12:51 Minden, ami friss, megtalálható a szerzői oldalamon a Facebookon itt: https://www.facebook.com/czovekandrea.mabtee/
2019-05-22 18:12:05 Megjelent az "Embernek maradni" című sci-fi novellám (Asztrovarjú univerzum) az Új Galaxis antológiában: https://imgur.com/X2J364l https://imgur.com/iBDN2GP Megvásárolható itt: http://www.kodexnyomda.hu/1205/uj-galaxis-23.html
2019-05-22 18:05:58 Férfiak nélkül - Exodus című novellámmal megnyertem a 2015-ös Preyer Hugo díjat, amit novemberben a HungaroConon vehettem át. Eredményhirdetés és képek itt: https://preyer.avana.hu/index.php/aktualis/2015-evi-palyazat-eredmenye/ https://preyer.avana.hu/index.php/a-dij-tortenete/
2019-05-22 18:04:48 A Lidércfény pályázatán sikeresen szerepelt a Lusitania elsüllyedésével kapcsolatos novellám, ahol a süllyedő hajón egy nyomozó üldöz egy sorozatgyilkost. https://imgur.com/QjrLT80 https://imgur.com/knJd5Pm https://imgur.com/pEqqp2n
2019-05-22 18:00:49 Megjelent Marcell című, kisfiammal közösen írt novellánk az Új Galaxis fantasztikus-tudományos antológiasorozat 22. számában. https://imgur.com/uvkwDEP

Próza

T: Fekete ég rózsaszín felhők mögött
2010-03-07 11:50
Krisz és én jó barátnők voltunk. Néha titokban dohányoztunk, együtt mentünk bulizni és pasizni. Krisz imádott olvasni, nemcsak romantikus regényeket, hanem tudományos dokumentumokat is olvasott. Már nyolcévesen ismerte Darwin elméletét az elejétől a végéig. Mindig azt hajtogatta, hogy híres orvos lesz. Nagyon sokat volt egyedül. Szülei éjjel-nappal dolgoztak, nem volt idejük semmire. Tíz éves koráig bébiszitter vigyázott rá, majd végül teljesen egyedül maradt. Folyton szeretetre, törődésre vágyott, de amint szüleihez közeledett inkább pénzt adtak neki, hogy vegyen azt, amit akar. Amikor először megismertem a gimnáziumban, nem kedveltem őt, de később valahogy mégiscsak barátnők lettünk. Az órák után sokszor tanultunk náluk.
Tizennyolc évesen ismertem meg Zolit, a férjemet. Krisz irigyelt érte és ezt be is vallotta nekem. Bárhogy is szeretett volna egy komoly kapcsolatot, sosem sikerült neki. A férfiak mindig csak kihasználták. Többször mentünk hármasban kirándulni, moziba vagy vacsorázni. Egyszer egy esős délután, amikor Zoli nem volt velünk, kikölcsönöztük a Star Wars trilógiát a közeli videó-kölcsönzőből. Már vagy hússzor láttuk és már kívülről tudtuk a szövegét, de úgy döntöttünk, ez a film a legjobb unaloműző. Beraktam az első filmet a videóba és elindítottam. Visszafordultam hozzá és láttam, hogy sír. Kérdezgettem tőle, mi baja, először nem akart válaszolni, majd később bevallotta, féltékeny Zolira. Otthon sokat gondolkoztam a történteken, de végül is nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. Hiba volt.
Egy alkalommal, amikor Krisszel beszélgettem a 28-as terem előtt, odajött hozzánk Karesz, az a Karesz, akiért Krisz az utóbbi időben annyira odavolt, és meghívott minket szombatra házibuliba. A barátnőm szinte ujjongott örömében és persze azonnal elfogadta a meghívást, én azonban gondolkodási időt kértem. Csütörtökön felhívtam Kriszt, és közöltem vele, hogy nem tudok elmenni, mert Zoli eltörte a lábát. Először nem szólt semmit, majd azt mondta, jó. Tudtam, megsértődött, és ha egyszer Krisz megsértődött, akkor nagyon nehéz volt kiengesztelni. Aztán mégis megígértem neki, hogy elmegyek. Szombat délelőtt felhívott. Annyira hadart, nem értettem semmit abból, amit mondott, csak annyit, menjek át hozzá. Azt kérte, segítsek neki kiválasztani a megfelelő ruhát a hódításhoz. Igen, meg akarta hódítani Kareszt, és azt hitte, meg is tudja hódítani őt. Hiába figyelmeztettem, vigyázzon Karesszel, ő nem hallgatott rám. Fél órával a buli kezdete előtt már annyira izgatott volt, hogy szinte félrebeszélt. Próbáltam megnyugtatni, de nem sikerült.
Taxival mentünk Kareszékhoz, ahol a buli volt. Becsengettünk. János nyitott ajtót, üdvözölt és betessékelt minket a lakásba. Bent a buli már javában folyt. Köszöntünk a többieknek is. Valahonnan előkerült egy üveg pezsgő, amiből mi is kaptunk egy-egy pohárral. És egyszer csak előttünk termett Karesz, aki nyájasan köszönt és közben megölelte Kriszt. Krisz sugárzott a boldogságtól, talán nem volt még ilyen boldog soha. A buli nagyon jó volt, sokat ettünk, ittunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat. Aztán éjfél felé mindenki rágyújtott. Karesz minket is cigarettával kínált. Megkérdeztem tőle, milyen cigi az, erre ő azt felelte, joint. Krisz szó nélkül elvett egy szálat, én először nem akartam, de Krisz addig unszolt, amíg végül elfogadtam Karesztól a cigit. Karesz tüzet adott Krisznek, aki később boldogan pöfékelt Karesz mellett. Kértem egy öngyújtót, számba vettem a jointot azzal a gondolattal, pár slukk úgysem okoz függőséget, és éppen meggyújtottam volna, amikor János szólt, hogy Zoli keres telefonon. Bocsánatot kérve letettem a jointot és az öngyújtót az asztalra és a telefonhoz siettem. Zoli arra kért, menjek haza, mert elesett a konyhában és a szülei nincsenek otthon. Letettem a telefont, idegesen Kriszhez szaladtam, közöltem vele, hogy azonnal el kell mennem. Krisz beleegyezett. Akkor semmi különöset nem vettem rajta észre azon kívül, hogy állandóan mosolygott. De Zoli fontosabb volt, mint ő. János felajánlotta, hogy elvisz Zolihoz.
Hétfőn hiába kerestem a barátnőmet a suliban, nem találtam sehol. Az egyik osztálytársát megkérdeztem, aki elmondta, Krisz nem volt aznap iskolában. Suli után felhívtam otthon. A telefon hosszan kicsengett, már letettem volna a kagylót, amikor fátyolos hangon beleszólt. Arra a kérdésemre, hogy miért nem volt iskolában, nem tudott válaszolni. Elköszöntem tőle és letettem a telefont. Rossz érzésem támadt, felpattantam és átsiettem hozzá. A szobájában találtam meg, az ágyban feküdt. Szemei karikásak, arca sápadt volt. Kértem, mesélje el mi történt azután, miután elmentem. Azt felelte nem emlékszik rá. Bármit kérdeztem nem emlékezett semmire, még arra sem, hogyan került haza. Ajánlottam neki az orvost, de azt mondta, sokkal jobban érzi magát és lehet, hogy kedden már iskolába is megy. Megígértettem vele, ha rosszabbul lesz, felhív. Elindultam haza és elhatároztam, másnap megkérdezem Kareszt, mi történt. Este álmatlanul feküdtem az ágyban. Lehet, hogy Kriszt is haza kellett volna vinnem? Kedden megkerestem Kareszt és kérdőre vontam. Ő csak annyit mondott, Krisz jól érezte magát, és elszívott pár szál jointot és János a buli végén hazavitte. Ez nem nyugtatott meg. Megfenyegettem Kareszt, ne merészeljen Krisznek több jointot adni, mire Karesz azt válaszolta, ehhez semmi közöm. Délután felhívtam a barátnőmet, de nem vette fel, ezért átsiettem hozzá. Hiába csengettem vagy kopogtam, nem jött ki senki. Legközelebb csütörtökön láttam Kriszt, amikor éppen Karesz egyik gyanús haverjával beszélt. Megfordult és észrevette, hogy nézem. Intettem neki, de ő hátat fordított és elindult a terembe. Utána rohantam. Megkérdeztem tőle, mi a baj, ő csak annyit mondott, haragszik rám, mert olyan dolgokba ütöm az orrom, amihez tulajdonképpen semmi közöm. Megdöbbentem és mire feleszméltem a döbbenetből már el is tűnt a teremben. Útban az osztály felé találkoztam Karesszal és rögtön el is kaptam. Dühösen megragadtam a gallérját és követeltem, mondja meg, mit csinált Krisszel, erre csak azt hajtogatta, ez Krisz és az ő ügye. Vékony testét a falhoz szorítottam és közöltem vele, hagyja békén Kriszt, ekkor vettem észre, hogy a pupillái tágak. A meglepetéstől elengedtem és egyre csak egy kérdés kezdett foglalkoztatni, vajon Krisznek köze van-e ehhez. Becsengettek. A következő szünetben megkerestem a barátnőmet.
Először azt mondta, nem akar velem beszélni, csak később, aztán meggondolta magát, és azt mondta nem akar a barátnőm lenni. Faggattam, miért, de ő azt felelte, nem egyezik a véleményünk. Kikeltem magamból, hogy amit mond, az hazugság. Arra kért, hagyjam békén. Nem nézett a szemembe, és azután többé sohasem. Napokig nem értettem, miért viselkedett így annyi év után. Többször láttam őt Karesszal és a haverjaival az udvaron. Ha elment mellettem, halkan mondott egy sziát, Karesz pedig kajánul vigyorgott, ha észrevette, hogy nézem őket.
Körülbelül négy hónappal később kazettát mentem vásárolni a közeli műszaki boltba. A sorok között megpillantottam a barátnőmet, amint éppen kazettát lopott! Először azt hittem, rosszul látok, de később rájöttem, hogy nem. Krisz éppen elhagyta volna az üzletet, amikor az eladó megállította. Felszólította, azonnal adja vissza a kazettát, amit elemelt. Krisz szótlanul átadta a kazettát, ezt persze már nem nézhettem tovább tétlenül. Az eladóhoz mentem, megkértem ne tegyen feljelentést lopásért, inkább kifizetem az ellopott kazettát. Szerencsére az eladó beleegyezett azzal a feltétellel, hogy a barátnőm többé nem teheti be a lábát az üzletbe. Kifizettem a kazettákat és karjánál fogva kivonszoltam a meglepődött Kriszt az üzletből. Kint az utcán megráztam. Kiabáltam vele, hogy amit tesz az helytelen és mi történt vele, mert eddig soha nem tett ilyet. Nem nézett rám, csak a földet bámulta. Még dühösebb lettem, már ordítottam, hogy érti-e amit mondok, de nem válaszolt. Ekkor pofon vágtam. Krisz az arcához kapott és eleredtek a könnyei. Megijedtem, ezt nem lett volna szabad. Krisz zokogott, és nekem majdnem megszakadt a szívem. Többször bocsánatot kértem, de ő csak sírt és nem hagyta abba. Kezébe nyomtam a két kazettát, aztán azt mondtam neki, később otthon felkeresem, majd magára hagytam. Délután az ágyában találtam meg. A látvány megdöbbentett. Akkor vettem csak észre, hogy a szemei alatt sötét karikák húzódnak, arca hamuszürke, beesett és teljesen lefogyott. Amikor meglátott, könyörgött, ne bántsam. Megfájdult a szívem. Leültem az ágya szélére, és megígértem neki, soha többé nem fogom bántani, és hogy segítek, csak mondja meg hogyan. Krisz alig hallhatóan pénzt kért. A boltos eset után ezen már nem lepődtem meg. Lágyan felemeltem a kezét és felhúztam rajta a hálóing ujját. Vénája körül a bőr tele volt apró szúrásokkal.
– Tudod, – mondta –, ha belövöm magam, teljesen ellazulok, és kicsi rózsaszín felhőcskéket látok magam előtt, nem érdekel senki és semmi. Ilyenkor úgy érzem, hogy repülök és ez az érzés maga a boldogság, de ha nem jutok anyaghoz, akkor pokollá változik minden.
Abban a pillanatban sírás fogott el. Könyörögtem neki, menjen elvonókúrára. Könnyeim láttán ő is sírni kezdett. Kérleltem, hogy egyezzen bele az elvonókúrába, én elviszem őt, sőt ott maradok vele, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy belehal, ha nem kap anyagot, és ha segíteni akarok neki, akkor adjak neki pénzt, mert neki már nincs. Kifaggattam mióta lövi magát. Bevallotta, hogy több mint két hónapja és ezután bevallotta még a lopásait, hogy nem csak a boltokból, de a szüleitől is lopott, és elment több férfival pénzért, a pénzből pedig drogot vásárolt a dealerektől. Az elvonás tünetei jelentkeztek nála. Nem bírtam nézni, ahogy szenved. Hazarohantam, a szobámban összetörtem a malacperselyemet és az összes pénzt, ami benne volt betettem a zsebembe. Visszasiettem és a takarójára öntöttem ki a megtakarított pénzemet. Körülbelül tízezer forint volt ott húsz- és százforintos érmékben. Hálásan megköszönte. Ismét az elvonókúrát hoztam fel, de ő nem akart hallani róla. Csak annyit mondott halkan, én mindent megtettem érte, amit lehetett, és ezért nekem nagyon hálás.
Megint elsírtam magam. Miért pont velünk történik mindez. Arra kért, hagyjam magára, és én ezt meg is tettem. Este tíz körül megszólalt a telefon. Apu mogorván csoszogott ki az ebédlőbe, mert már aludt, amikor a telefon csengeni kezdett. Krisz apja volt az és a lányát kereste. Átvettem a telefont és elmondtam, Krisz délután még otthon volt. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem akartam megmondani Gábor bácsinak, hogy a lánya valószínűleg most lövi be magát, de lelkiismeretem nem hagyta elhallgatni az igazságot. Elkezdtem mesélni, hogy Krisz nincs jól és végül mindent elmondtam. Gábor bácsi kétségbeesetten és azonnal lecsapta a kagylót, gondolom a rendőrséget hívta. Gábor bácsi és Andrea néni valószínűleg semmit nem vett észre. Nem vették észre azt a fekete kórt, amely lányukat lassan megölte.
Napokig kerestük Kriszt, de nem találtuk sehol. Aztán pár nap múlva egy bejelentés érkezett a rendőrséghez: megtalálták Kriszt. Nem messze feküdt attól a helytől, amit mi békesség és nyugalom földjének neveztünk és ahol annyi boldog órát töltöttünk el. Felakadt szemekkel, tág pupillákkal, elszorított karral, agyonböködött vénával feküdt egy nagy fa mellett. Egy csavargó találta meg. Később a boncolással foglalkozó orvos egyértelműen megállapította, Krisz túladagolta a heroint.
Egy esős áprilisi délutánon helyeztük el őt örök nyugalomra. „Az én hibám, hogy meghalt. Én adtam a pénzt…” Zoli erősen fogta a kezemet. Nem bírtam abbahagyni a zokogást. Andrea néni és Gábor bácsi is sírt. Amint a pap elkezdte monoton imáját, újból feltörtek a könnyeim és eleredt az eső is. „Az én hibám. Csakis az én hibám, én vagyok a bűnös.” A szertartás végén leeresztették Krisz koporsóját a kiásott gödörbe. Örökre elveszítettem őt.
Pár nappal később vörös rózsákat vittem Krisznek. A vörös rózsa volt a kedvence. Lágyan a sírra tettem a csokrot. A sírkőre pillantottam, amelyre ez volt vésve: Valentin Krisztina, élt 1982. január 31-től 2000. március 31-ig. Csak 18 éves volt. „Az én hibám.” Gábor bácsi és Andrea néni minden nap kimentek a temetőbe. Ott voltak akkor is. Meredten bámultak Krisz sírjára. „Még mindig nem hiszem el, hogy meghalt, hiszen két hete beszéltem vele. Az én hibám, én vagyok a bűnös.” Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy telefon fogja megváltoztatni az életemet. Ha aznap nem hív fel Zoli, ha nem esik el, akkor én is kipróbálom, és akkor talán én is itt feküdnék Krisz mellett. Lelkiismeret furdalást éreztem, mert nem mentettem meg Kriszt a haláltól. Ez az én feladatom lett volna, mert kettőnk közül én voltam az idősebb, és én tisztában voltam a drogozás következményeivel. „Nekem kellene itt feküdnöm, és nem neked, Krisz. Kérlek, bocsáss meg nekem!”
Késő volt már, haza kellett mennem. Tőlem nem messze állt Gábor bácsi és Andrea néni, hallottam, ahogy zokognak. Nekem is eleredtek a könnyeim, aztán elindultam haza. A legutolsó, amit hallottam, az Andrea néni kérdése volt. Könnyek közt fuldokolva azt kérdezte Gábor bácsitól: Mondd, hol rontottuk el?
Felugró