Kiszabadult. Annyi év után ez volt élete egyik legfontosabb eseménye. Először azt hitte, álmodik, de amikor kezébe adták a ruháját, csak akkor kezdte elhinni, hogy igaz. Még egy pillantást vetett a cellája falára, majd gyorsan átöltözött. A fogdaőr nem tétovázott, rögtön felszólította, hogy kövesse. Ahogy elhaladtak a cellák előtt úgy tűnt, mintha az a tíz év, amit itt töltött, nem lett volna több pár napnál.
- Elmész, haver? – kérdezte Pillangós, aki szintén gyilkosságért ült.
- El.
- Akkor, viszlát, Művész Úr, találkozunk kint!
Elköszönt tőle, s talán utoljára még visszafordult volna, de az őr nem lassított. A belső kapunál odaadták a zsebeiben talált tárgyakat: egy karórát, háromszáz forintot, egy összegyűrt zsebkendőt, egy noteszt és egy agyonrágott ceruzát. Ez volt az összes vagyona. Aláírta az átvételi elismervényt és visszaadta a raktárosnak.
- Hiányozni fogsz, Művész Úr – mondta az öreg.
Nagyon szerette a kis öregurat, aki néha még a kedvéért néhány újságot is becsempészett. A fogdaőrrel több rácsos kapun is keresztülment, míg végül megpillantották a külső kaput. Követte és az járt a fejében, hogy tréfát űznek belőle. Senki sem szólt neki, hogy idő előtt szabadul. Végül kinyitották a külső kaput is.
- Viszlát, Művész Úr!
A fogdaőr a kezét nyújtotta. Kezet fogtak.
- Viszlát – mondta, és kilépett a kapun.
Hány éve várta ezt a napot.
Hideg téli szél fújt és sűrű pelyhekben hullt a hó. A nyári ruhájának, amelyben bevonult nem sok hasznát vette. A város, amire emlékezett eltűnt, helyette új házakat és utcákat látott. Hová is mehetne. Talán haza, s talán az apja visszafogadja. A vasútállomás nem volt messze.
Útközben sok emberrel találkozott. Néhányan megálltak és nevettek rajta, majd pár érmét dobtak felé, de nem törődött velük. Már nem érezte az ujjait, amikor belépett a váróterembe. Két férfi és egy nő ült benn. Szemmel láthatólag meglepődtek, de aztán ügyet sem vetettek rá. Az egyik radiátorhoz sietett és rátette a kezeit. Örült a melegnek és miután az ujjai felengedtek, a lábait tette a fűtőtesthez. Hirtelen egy kalauz rázta meg a vállát.
- Ez itt kérem nem egy szálloda, különben is takarodjon ki innen!
Felállt és kivánszorogott a váróteremből a peronra. Úgy érezte, kint hidegebb lett, mint volt. Sietve megnézte a menetrendet, hogy mikor indul vonat a kisfalu felé, de nem volt szerencséje. Több mint egy órát kellett várni a következő vonatig. Megvette a jegyet. A pénz, ami nála volt csak a szomszédos faluig volt elég, ami körülbelül 10 kilométerre volt falujától, így hát addig kérte a jegyet. A peronon keresett egy padot, leült és vacogva összehúzta magát. A kalauz, aki kizavarta a váróteremből előtte ment el. Kis idő múlva visszatért. Először úgy tűnt, mintha nem tudná, mit tegyen, de aztán elment, majd visszajött egy kopott kabáttal és odaadta neki.
- Ez a kabát régóta van nálunk – mondta – az egyik utas hagyta itt és nem jött érte. Önnek adom. A váróterembe is visszamehet, ha jól viselkedik.
- Köszönöm. – mondta halkan és felhúzta a kabátot.
Évek óta ő volt az első ember, aki jól bánt vele. Hálás volt, amiért a kalauz megszánta. Megkönnyebbülve ment vissza a váróterembe és leült a radiátorhoz. Csak ült szótlanul és elhagyatottan. Fél óra múlva ismét megjelent a kalauz.
- Ön jó ember – mondta – hoztam önnek egy kis meleg teát.
Megköszönte a kedvességét, de a zord kalauz szó nélkül elment. Jól esett a meleg citromos tea. Lassan kortyolgatta, élvezve a melegségét, amikor bemondták a vonatot. Felugrott, kirohant a peronra. Felszállt a vonatra és keresett magának egy üres fülkét. Alig várta, hogy elinduljon a vonat.
Félúton hazafelé kinyílt a fülke ajtaja, egy kalauz lépett be és a jegyét kérte. Odanyújtotta, és akkor vette észre, hogy az a kalauz van a fülkében, aki a tavaszi kabátot adta. A meglepetéstől meg se tudott szólalni. A kalauz kilyukasztotta a jegyet.
- Gondolom, nem volt elég pénze, hogy a teljes útra megváltsa a jegyet?
- Nem.
- Hogy hívják?
- Művész Úrnak szólítanak a társaim.
- Tudja mit, Művész Úr? Ma addig utazik, ameddig csak akar.
- Köszönöm.
A kalauzt azután nem látta soha többé.
A kisfalu vasútállomásának képe nem sokat változott az elmúlt tíz év alatt. A mellette lévő tóból gyerekkorában sokszor fogott halat, és ha Juliska néninek vitt belőle, akkor Juliska néni mindig megkínálta finom süteménnyel. A vasútállomástól néhány kilométerre volt a falu határa. Hideg szél fújt. Először lábai majd kézujjai kékültek el. Egyre jobban fáradt, de nem adta fel. A szürkületben fellobbantak a kisfalu fényei, s meggyötört vacogó testét melegség öntötte el. Végre elérte a falut. Egész testében dideregett, amikor befordult az utcájukba, de végül nem bírta tovább és lerogyott a hóba.
Amikor magához tért, otthon feküdt a saját ágyában. Édesanyja gondosan megigazította rajta a takarót. Boldogan vette észre, hogy figyeli őt, de feltörő könnyei miatt nem tudott megszólalni. Ekkor édesapja is az ágyához lépett. Magas homlokán mély barázdákat hagyott az idő. Mélyen a szemébe nézett, szigorú tekintete mégis melegséget tükrözött.
- Hogy vagy fiam? – kérdezte.
- Már jobban. Apa.
- Tessék fiam.
- Én ártatlan vagyok. Én nem öltem meg azt az embert.
- Sütöttem neked mákos beiglit, tudom, hogy szereted. – szólt közbe sietve az édesanyja.
- Köszönöm anya.
Ekkor az édesapja fölé hajolt, könnyes szemét megvilágították a karácsonyfa gyertyái és megölelte.
- Tudom. – mondta. - Isten hozott, fiam!
Felugró