Megfogadtam, az lesz az utolsó megbízás, amit elfogadok, de mindig jött egy újabb. Néha jólesett a munka, főleg, ha egy érinthetetlen maffiavezért likvidálhattam. Azzal nyugtattam magam, jót tettem az emberekkel, nem kell félniük többé. Eleinte minden ügyet elvállaltam, – kezdő lévén –, később, mikor már volt nevem a szakmában, csak komoly, jól jövedelmező megbízások jöhettek szóba. Pontos, precíz munkát végeztem, sosem kérdeztem. A legjobb bérgyilkosok közt tartottak számon.
Eljött a visszavonulás ideje. Éreztem, lassan, de biztosan szorul a hurok a nyakam körül. A rendőrség hajtóvadászatot indított ellenem Jack Carpenter szenátor meggyilkolása miatt. Pedig Carpenter szenátor nem érdemelt figyelmet. Felesége és családja mellett, tizenéves szeretőt tartott, akit néha megvert. Éppen lendítette a kezét, amikor a halálos lövést kapta.
Csak a végső megbízásra vártam. Egy borongós délután meg is érkezett a várt e-mail. Egy nő kért meg, vonjam ki a forgalomból dúsgazdag férjét, és természetesen sikeres küldetés esetén busás jutalmat ígért. A szokásos családi dráma: a férj fűvel-fával megcsalja a feleségét, mellette kártyázik, iszik, és ha részeg, agresszívvé válik. Elvállaltam.
A nő, Lisa Woods, készséggel megadta a szükséges információkat és tízezer dollár előleget átutalt a Kajmán-szigeteken lévő bankszámlámra. A férj, James Woods, médiamogulként rengeteget keresett. Napirendje eléggé kiszámítható volt.
A tiszta, szélcsendes éjszaka tökéletesnek ígérkezett. Elhelyezkedtem a hotelszobával szemközti épület ablakában. Felállítottam az állványt, rátettem a puskát, távcsővel bemértem a távolságot, majd ujjaim a ravaszra fonódtak és célra tartottam, amikor…
– Kezeket fel, Prérikutya!
A hátam mögötti zajokból ítélve, egy kibiztosított kilencmilliméteres szegeződött a fejemhez. Nyugodtan felemelkedtem a földről és megfordultam.
– Miben segíthetek, Hölgyem?
– Abban, hogy hagyja megbilincselni a kezét.
– Csak nem tartóztat le azért, mert gyönyörködtem a tájban?
– Ahogy nézem, rosszul állította be a távcsövét, a csillagok felfelé vannak.
Tetszett a nyomozónő humora.
– Na, elég a tréfából, Prérikutya! Forduljon meg, térdeljen le, és kezeket a magasba!
– Ön tudja a nevemet, én viszont nem tudom a magáét. Talán megmondhatná.
– Lisa Woods.
– Ügyes. Gondolom, a szemközt lévő férfi nem a médiamogul.
– De igen. Nem néz tévét?
– Ritkán. Szóval, csalinak használták Woods urat.
– Nem.
– És ha lelövöm?
– Nem lett volna kár érte. Most pedig irány a börtön!
A nő két végzetes hibát is elkövetett. Egyedül jött, és a figyelme elkalandozott egy pillanatra. Háta mögé kerültem, és a mesteremtől tanult fogással elkábítottam. Összeesett, közben kibomlott a hosszú, hullámos haja. Meg kellett volna ölnöm, de évek óta először megmozdult bennem valami. Lélegzetelállítóan szép volt. Otthagytam. Élve.
Másnap egy csokor vörös rózsát küldtem a lakására, s onnantól kezdve, bizonyos időközönként, megajándékoztam.
Az arizonai sivatagban, egy eldugott motelben éppen frissen zuhanyozva álltam a tükör előtt, s borotválkoztam, amikor hirtelen ismét az ismerős zajt hallottam.
– Forduljon meg, Prérikutya, és fel a kezekkel!
Széles vigyorral megfordultam, felemeltem a kezemet, közben a törölközőm a padlóra hullott. Döbbenet ült ki a nyomozónőm arcára.
Két óra múlva, az ágyon kikötözve tért magához.
– Hogyan talált meg? – kérdeztem.
– Elkövetett egy hibát. Felismertem a karján lévő tetoválást az egyik biztonsági kamera felvételén, amikor nekem vett virágot, s a nyomok ide vezettek.
– Talán el akartam követni azt a hibát, Woods asszony, vagy szólítsam inkább Juliette Esteveznek?
– Miért akarta, hogy megtaláljam?
– Mert belefáradtam a bérgyilkosdiba. Szeretnék normális életet élni, családot alapítani. Szeretnék egy gyönyörű feleséget, akit mindennél jobban szerethetek.
– És rám gondolt?
– Igen. Én is nyomoztam. Ön nincs férjnél. Legutóbbi barátja is folyton verte, megalázta. Túl van egy rossz házasságon, és néhány még rosszabb kapcsolaton. A vetéléséről, pedig ne is beszéljünk. Szép kis pasija volt. Kirugdosta a gyereket a hasából…
– Közlöm Önnel, ha csak egy ujjal is hozzám mer érni…– kiáltott elcsukló hangon, könnyes szemmel a nő.
– Üzletet ajánlok: legyen a feleségem. Cserébe boldog életet biztosítok magának. Ha nem fogadja el, kénytelen leszek megölni, mert Ön az egyetlen, aki tudja, hogyan néz ki Prérikutya.
– Esküt tettem, hogy a törvényt szolgálom…
– És mit ért el vele? Pokol az élete, egy lepukkant szobában lakik az éppen aktuális agresszív barátjával…
– Ezt pont maga mondja, egy bérgyilkos, aki embereket öl? Milyen életem lenne maga mellett? Folyton menekülnénk.
– Mint mondtam, Ön az egyetlen, aki arcot tud kötni Prérikutyához. Sosem jönnének rá, hogy leendő gyermekeinek apja, a keresett bérgyilkos. Kap két órát. Figyelmeztetem, ne próbálkozzon átveréssel! Az egyik legjobb nindzsa mestertől tanultam a harcművészetet. Akit meg akarok ölni, azt meg is ölöm, bárhol és bármikor.
– Nemcsak japánok lehetnek nindzsák? Akkor meg miért lövöldözik távcsöves puskával?
– Csak néha használok puskát, attól függ, milyen kedvem van, és talán egyszer elmesélem, hogyan kerültem mesteremhez, ha lesz alkalmunk rá, Juliette.
– Még az igazi nevét sem tudom.
– Romeo… Romeo Alvarez.
***
A kertben a gyerekek visongva játszanak a karácsonyra kapott kölyökkutyával. Szerelmem a verandán áll. Mosolyogva nézi, ahogy Ben és Sara simogatja a kis németjuhászt. Juliette hosszú, hullámos hajába bele-belekap az arizoniai szellő. Szeme többé nem szomorú, hanem boldogságot tükröz.
Hatalmas kockázatot vállaltam azzal, hogy feleségül vettem egy rendőrnőt, de megérte. Régi szakmámmal végleg felhagytam. Helyette a kevésbé veszélyes pénzügyi szektorban helyezkedtem el, tőzsdeügynök lettem. Mondtam már, hogy szeretem az orosz rulettet?
(Pécs, 2010. augusztus 31.)
Felugró