Olyan hamar elszáll az élet. Térülök-fordulok, s elmúlt tíz év. Aztán megint tíz. Egyik nap még a kisfiam aprócska ujjait számolgatom, másnap már a kislányom picike cseresznyeajkát nézegetem. Harmadnap óvodába viszem őket, majd iskolába, végül cikivé válik számukra, ha Apa vagy Anya várja őket a kapuban.
De az idő kegyetlenül megy tovább, hiába tartóztatnám, nem foglalkozik velem. Mire tükörbe nézek, ráncos anyóka tekint vissza rám. Pedig pár nappal ezelőtt épp csak harminc lettem.
A családi fotók is egyre gyűlnek a falon, előbb a gyerekekről, később a házasságokról, majd az unokákról, dédunokákról.
Igyekeztem mindent megadni a családomnak: biztonságot, szeretetet, amit ezzel a két dolgos kézzel meg tudtam keresni. Ők közben megszülettek, felnőttek, kirepültek, önállóak lettek.
Ahogy körbejárok a szobámban, ezernyi édes emlék tör fel, mint megannyi furcsa sóhaj. Talán csak álmodtam őket.
Mostanában mindenben a szépséget keresem. Gyönyörű jégvirágrétem van az ablakon. Ha lenne tűzifám, sosem láthatnám ezt a csodát, mint ahogy azt a néhány cinkét sem, akiknek az utolsó, száraz zsemlémből maradt morzsát szórtam oda.
Mielőtt bárki azt hinné, gyermekeim nem törődnek velem: magam döntöttem el, nem szólok nekik, hogy elfogyott a pénzem. Szégyellek kérni.
Dolgoztam, mégis a nyugdíjam fabatkát sem ér. Nem akarok senki nyakán élősködni, sem folyton panaszkodni.
Késői örömként fedeztem fel az írást. Verseken kívül mást úgysem hagyhatok az utókorra. Mint szorgalmas diák, nap mint nap művelem e kellemes időtöltést, bár remegő kezem miatt kicsit rakoncátlankodnak azok a fránya betűk.
Most sem teszek másképp. Vastag kabátomba bújok, beülök az ágyba, s betakarózom. Az éjjeli szekrény tetejéről elveszem a kis vonalas füzetet és a tollat. Nem kell sokáig gondolkoznom, a cím adja magát. Talán ez lesz a záróakkordja eddigi életemnek. Kékülő körmökkel, reszketve írom a sorokat. Mikor készen vagyok, kicsit hátradőlök a feltornyozott párnákra, s onnan olvasom el elkészült művemet, mielőtt végleg megpihenek:
„Megfagyott élet
Hófehér hajam pihen az arcomon,
időtől mélyen barázdált homlokom
tenyerembe temetem.
Nem segíthetek korgó gyomromon,
s kirepedezett, száraz ajkamon
nincsen maradék morzsa.
Hidegtől kihűlt kicsi otthonom,
hosszú sálam magam köré fonom,
törékeny testem vacog.
Ágyba fekszem, és keresem halálom,
ott érjen utol a végső, szép álom,
sanyarú sorsom vége.”
Felugró