„Szállj, szállj sólyom szárnyán
Három hegyen túl
Szállj, szállj, ott várok rád
Ahol véget ér az út”
Tripp James nyugtalanul forgolódott az ágyában. A hegy, melyen rönkfából összerótt kunyhója állt, szokatlanul sokat mozgott az elmúlt két napban. Az idős férfi megszokta már az állandó rengéseket, de az elmúlt negyvennyolc óra történései felettébb nyugtalanították, mint az előző nap látott elhullott állatok, vagy az elpusztult fél kilométeres erdősáv.
A plafonon, képzeletben próbálta összerakni a mozaikot, s végül döntött. Felkelt az ágyból, felöltözött, összeszedte a fontos holmikat: a zseblámpát, két üveg vizet, az éles, gyöngyház nyelű vadászkését, és az iránytűt.
Kint hajnalodott. A félhomályban James halkan benyitott lánya szobájába. Bent Marsha, mellette az ágyban másfél éves kislánya, Julie szuszogott csendesen.
Tripp gyengéden végigsimította lánya ajkát.
– Apa! Mi történt, hová mész?
– Nincs sok időnk Marsha! Ki fog törni a Mount Eagle! Szedj össze néhány ruhát magadnak, meg a kicsinek! Mennünk kell!
Marsha James kipattant az ágyból, gyorsan bepakolt a hátizsákjába, majd óvatosan felemelte Juliet. A kislány nyöszörgött, álmosan dörzsölgette szemét.
A konyhában is összegyűjtöttek némi élelmet és éppen indultak volna, amikor kivágódott az ajtó. Egy ismeretlen férfi állt a küszöbön, vadászpuskával a kezében. Borostás arca, narancssárga kezeslábasa, a jobb csuklóján fityegő bilincs arról árulkodott, hogy szökésben lévő fegyenc.
Tripp védelmezően lánya és a puska közé állt.
– Csak semmi hősködés, Papa! – szólalt meg a rab.
– Nézze, Fiam, vigye, amit jónak lát, de engedjen el minket!
– Van egy kis bökkenő: nálam van a fegyver.
– Lehet felőlem ágyúja is, ha kitör a Mount Eagle, azt aztán lövöldözheti vele!
Hirtelen hatalmas rengés rázta meg a környéket. James kihasználta a férfi ijedtségét, vállon ragadta lányát, és kirohantak a szabadba. Miután a rengés abbamaradt, a szökevény üldözőbe vette őket.
Tripp jól ismerte a vidéket. Vadászat során számtalan ösvényt, csapást követett szarvasok, vaddisznók után kutatva. Bosszantotta, hogy nem tudta időben megjavítani lerobbant autóját, ráadásul semmi esélyük sem lett volna, ha a földesúton mennek, mert az hosszan kanyargott a hegyen, és egy esetleges lávaömlés esetén ott halnának meg. Dühös volt magára. Előbb észre kellett volna vennie a figyelmeztető jeleket.
Sikerült kisebb előnyre szert tenni a fegyenccel szemben. James tudta, ha átkelnek a patakon, egérutat nyerhetnek.
A Little River kicsi forrásként bukkant elő a Mount Eagle barlangjából, majd széles patakká duzzadva érte el a vulkán lábát, ahol medréből horgásztavat alakítottak ki a pihenni vágyó turistáknak.
Ám a kristálytiszta víz, mely oly széppé, meghitté varázsolta a tájat, fortyogott és bűzlött. A patak felett átívelő öreg híd sem nyújtott bizalomgerjesztő látványt. Marsha biztonságban érezte magát az apja mellett, mégis elfogta a félelem. Magához szorította a félig alvó Juliet, s közben gyanakvóan a hidat méregette.
– Marsha, add oda a kicsit, és lépj oda, ahová én lépek! Ha lassan megyünk át rajta, nem szakad le. Ismerem minden deszkáját, mint a tenyeremet.
Az idős férfi magabiztosan lépkedett, lánya pedig a korlátot szorongatva követte. Mikor átértek, megkönnyebbülten felsóhajtottak. Lövés dördült. A golyó a mellettük lévő fába csapódott. A szökött rab a túloldalon állt, kibiztosított fegyverrel:
– Még egy lépés, Papa, és keresztüllövöm a gyerekkel együtt!
A fegyenc leeresztette a puskát, rohanni kezdett a hídon keresztül. A faépítmény nem bírta. Hangos roppanással összedőlt, magával rántva a szökevényt a kénsavas vízbe. A férfi üvöltött, rövid ideig vergődött, majd eltűnt a gyilkos patakban.
Marsha meredten bámult maga elé.
– Lányom! Térj magadhoz! Muszáj eljutunk az East Line völgyön keresztül az északon lévő dombokig, onnan pedig az erdőn keresztül Fort Villagebe, még a kitörés előtt! – szólt sürgetően James.
A fiatal nőben hirtelen feléledt a túlélési ösztön, s apja után iramodott.
***
Az East Lineig hosszú volt az út. Nem álltak meg egy percre sem, pedig a földrengések egyre sűrűsödtek. Átverekedték magukat a völgy dús növényzetén, és éppen felfelé tartottak, amikor hatalmas rengés rázta meg a környéket. Magas hamuoszlop emelkedett a magasba. A Mount Eagle kitört.
Marsha már majdnem felért, mikor Tripp észrevette a völgyben felé süvítő piroklaszt árat.
– Marshaaa… – kiáltott James, s utolsó erejét összeszedve lánya felé dobta unokáját. A férfi előbb alsó-, majd élettelen felsőteste is elporladt az ezerfokos hamuban.
A nő ugyan elkapta kislányt, de a lendülettől hátraesett. Julie hangosan zokogott. Marsha felállt és továbbrohant az északi dombok felé, magához szorítva kapaszkodó, megrémült gyermekét. A hegy ontotta magából a forró hamut, lávát, izzó köveket lövellt szerteszét, melyek bombaként csapódtak be mindenfelé.
Amint elérték az északi dombok peremét, a parázsló kőeső alábbhagyott. Marsha lassította lépteit, hogy egy kicsit kifújja magát. Szemével a távoli horizontot fürkészte, de felfogni nem maradt ideje, egy izzó bazalt darab fejen találta. Azonnal szörnyethalt.
Amikor édesanyja összeesett, Julie elveszítette eszméletét. Kisvártatva magához tért. Felült, s halkan gügyörészni kezdett. Nem értette, anyja miért nem mozdul. Kicsi kezével megmarkolta ruháját, s ráncigálni kezdte. Aztán „süti-süti pogácsát” tapsolt, ám édesanyja erre sem reagált.
Hirtelen a fák közül előbukkant egy asszony. Hosszú, világosbarna ruhája a földet súrolta. A nő puha léptekkel közelítette meg a gagyogó kislányt, nem akarta megijeszteni, óvatosan mellé guggolt.
– Szia! Leila vagyok. Téged hogy hívnak?
Julie babanyelven válaszolt, mintha csak megértette volna a kérdést.
– Tudod, itt nem vagyunk biztonságban. A dombok túloldalán lakom, Theelával, a sólyommal. Ő egy nagyon szép madár. Tetszeni fog neked.
A kislány végigsimított az édesanyja hátán.
– Anya most nem jöhet velünk. Alszik. Mivel nem tudom, hogy hívnak, ezért elnevezlek Chancenak, mert ma mindketten kaptunk egy esélyt az újjászületésre.
Az asszony gyengéden felemelte a kislányt, s könnyes szemmel a dühöngő Mount Eagle felé tekintett. A hegy visszaadta elvett gyermekét.
(Az idézett versszak Demjén Ferenc „Kell még egy szó” (Honfoglalás) című dalából való)
Felugró