Beköszöntött az ősz. A fák napról-napra más színekben pompáztak. A széltől felkapott, színes, levélkavalkád forgatagában Joshihiro Katonak nehezére esett a gyakorlás. A fiatal szamuráj nagyon szerette ezt az évszakot. Inkább hosszan sétált volna a kertben, de nem tehette. Egykedvűen forgatta bokkenjét, él nélküli fakardját, s közben gondolatai folyton elkalandoztak.
Az edói kastély titokzatossága ellenére meglehetősen unalmas hely volt a férfi számára. A tekervényes folyosók, tárgyalótermek, fogadócsarnokok, kormányirodák, a külső nyilvános helyiségek láttán csak a kötelesség, az engedelmesség és a hűség jutott Joshihiro eszébe.
Már egy éve Tokugawa Ieyasu sógunt szolgálta. Azon kevés ifjak közé tartozott, akik rögtön az iskolái befejeztével a sógun szamurájai lehettek. Ahogy telt az idő, a napok egyformává kezdtek válni, mígnem megérkezett Akiko, Ieyasu legújabb ágyasa.
Akiko egy vidéki, szegény daimyo második leányaként látta meg a napvilágot. Eredetileg nővérét szánták a sógunnak, de a nő szépsége meglepte Ieyasu embereit, így őt hozták Edoba. Akiko rögtön a többi ágyas intrikáinak célpontjává és a sógun kedvencévé vált. Joshihiro eleinte nem foglalkozott a nővel, ám egy tavaszi, éjszakai őrjárat során megpillantotta a őt a cseresznyefák alatt. Akiko kiszökött a Belső Palotából, ahol az ágyasok éltek, és keservesen zokogott. A fiatal szamuráj először kérdőre akarta vonni, mit keres ilyen késői órán a sétakertben. A nők engedély nélkül nem mehettek sehová, büntetés vagy akár rosszabb járt a szabályok megszegéséért.
A férfi a holdvilág fényénél megpillantotta a meleg, barna szemeket, a piros cseresznyeajkakat, melyeket azután többé nem tudott elfelejteni.
Joshihiro jól ismerte a kert rejtett zugait. Megkérte az Akikot, menjen vele a titkos helyére. A szamuráj legbelül tudta, emiatt nagy bajba kerülhet, de hirtelen jött érzéseinek nem volt képes parancsolni. A nő szépsége megbéklyózta, és akkor bármit megtett volna érte, ez viszont meg is rémisztette. Homály borult minden célra, minden elvre, amiért addig küzdött.
Akiko könnyek közt vallott a férfinak, az ágyasok bosszújáról, a sóguntól elszenvedett erőszakról és megaláztatásokról. Joshihirot pedig elöntötte a vágy, hogy megérintse őt, de nem merte megtenni. Így is túl sokat kockáztatott. Inkább megkérte a nőt, lopakodjon vissza a Belső Palotába, nehogy kint meglássák.
***
Az idő múlásával Akiko és Joshihiro megtanulták, hogyan értsék meg egymást szavak nélkül.
Tekintetükkel simogatták egymást, mikor senki sem látta. A hosszú hónapok lassan teltek.
Végre újra elérkezett az ősz, a momiji ideje. Ieyasu nagylelkűen megengedte ágyasainak, hogy egy napra elhagyhassák a Belső Palotát, és részt vehessenek a természet ünnepén. Akiko nem tartott velük, helyette a sétakert felé vette az útját. Joshihiro pedig a nyomában járt.
Már besötétedett. A juharfák levelei hangosan zizegtek a lágy szellőben. Valahol a távolban háromhúros gitár, egy samiszen hangja csendült fel.
Az ágyas tarka, selyemkimonót viselt, színes övvel, obival a derekán. Parfümének illatát a férfi mélyen magába szívta, mikor a közelébe ért. Karnyújtásnyira megállt előtte, és – akkor először – megérintette a nő márványfehér arcát. Akiko belehajtotta fejét a szamuráj hatalmas tenyerébe, majd közelebb tipegett hozzá. Megölelték egymást. A férfit végtelen nyugalom árasztotta el, s rögtön valami megmagyarázhatatlan izgalom is követte. Joshihiro azon tűnődött, mindezt merje-e megengedni magának, hiszen megszegi az urának fogadott esküt, ám Akiko puha csókja hamar elhessentette józan gondolatait.
Kezdetét vette a kezek tánca, a zene nélküli balett két egymásba forrni készülő testen. A színes obit felkapta a szél, messzire röpítette. Lekerült a tarka selyemkimonó, és a férfi hitatare is. A nő lehanyatlott a fűbe, s Joshihiro behunyt szemmel követte őt.
Abban a pillanatban a fiatal szamuráj bátor, lovas harcossá változott, aki ismeretlen tájakat vágyott felfedezni. Elindult, s gyönyörű vidékre érkezett. Szilaj lovát lecsitította, hogy hosszan, apró léptekben bejárja a harmatos dombok csúcsait, s visszatérve a dombok közötti szűk ösvényre, továbbügetett a hamvas réten, átugratott a vízzel teli dolinán, majd vágtába ugrasztotta lovát, és a dús növényzetű völgy felé tartott. Tudta, a fák közt tiltott kincsre lel. A férfi leszállt a pejről, gyalog folytatta útját, amerre belső térképe vezette. Végre megtalálta, amit keresett.
Szíve egyre jobban dobogott, vére fellobbant, s mint amikor lángra kap a száraz avar, úgy söpört végig testén a tűz. Mellkasa dübörgött, erei vadul lüktettek. Mikor már azt hitte, hogy a száguldó forróság végleg felemészti, hirtelen elárasztották tajtékzó érzései. Ellenállás nélkül sodródott az árban. Lelke akkor Akikoéba olvadt. Mindez rövid ideig tartott.
A férfi visszazuhant saját testébe, saját gondolataiba. Bár maradhatott volna még! Kinyitotta szemét. Akiko csendesen pihegett mellette. Látványa újból felkorbácsolta vágyait. Váratlanul kuncogás törte meg a meghitt csendet. Joshihiro felpattant, rendbe szedte magát, és gyorsan a hang irányába iramodott, magára hagyva az ágyast.
A telihold megvilágította a környéket. A szamuráj lázasan kereste a leselkedőt, mindhiába. Mire ráeszmélt, hogy Akiko egyedül maradt, késő volt. Megfordult, hogy visszatérjen az édenbe, de az őrök útját állták.
***
A felkelő Nap erőtlen sugarai beszűrődtek a tárgyalóterem ablakán. A Tokugawa Ieyasu sógun bosszúsan tekintett az előtte térdeplő szamurájra.
– Joshihiro Kato, csalódtam benned! – dörögte a sógun. – Ígéretes jövő állt előtted. Néhány év elteltével akár hivatalt is kaphattál volna, ehelyett elárultál! Az ágyasommal háltál! Engedtél a csábításnak, pedig tudtad, ez helytelen cselekedet! Szégyent hoztál mindannyiunkra! Tekintettel fiatal korodra és a családjaink között lévő barátságra, engedélyezem a rituális öngyilkosságot, amire ma délben kerül sor. Most menj! Készülj fel a szeppukura!
A fiatal férfi felállt, meghajolt, majd elhagyta a termet.
– Most hozzátok elém Akikot!
Kisvártatva megjelentek az őrök, köztük az ágyassal. A ráncigálástól kimonója szétnyílt, fehérneműje láthatóvá vált. A nő leborult Ieyasu előtt. A sógun remegett a dühtől. Lehajolt, megragadta ágyasa állát, és maga felé fordította arcát.
– Mit tettél, Akiko? Idehozattalak, ételre, italra nem akadt gondod, ruhákkal, ékszerekkel halmoztalak el. Bármit megadtam volna neked! Olyan kegyben részesítettelek, amiről a többi ágyas csak álmodik. Szerettelek! És te… hűtlen lettél hozzám. Elcsábítottál egy szamurájt, hogy még több testi élvezetben legyen részed!
Könnyek szöktek a nő szemébe.
– Könyörögj az életedért, Akiko! – suttogta a sógun. – Mondd, hogy szeretsz, és engem képzeltél szolgálóm helyébe, amikor vele szeretkeztél! Kérj bocsánatot! Ígérd meg, ezentúl nem nézel más férfira!
– Én Joshihirot szeretem – rebegte a nő.
Ieyasu haragra gerjedt.
– Engedetlen vagy, és ezt nem tűröm! Ma délben meg fogsz halni te is! Vigyétek a szemem elől!
Délben, a tárgyalóteremben egymással szemben térdelt a fiatal szamuráj hitataréban, oldalán fegyvereivel, és az ágyas díszes kimonóban, összekulcsolt kezében a holtig tartó, hűséges szerelmet jelentő vörös krizantémmal.
Joshihiro felemelte a mellette fekvő tőrét, gyors mozdulattal hasa bal oldalába döfte, majd egy cseppnyi fájdalom kimutatása nélkül lassan jobbra húzta. Mikor az ájulás határára ért, előrehajolt, s ekkor a magaválasztotta barátja lesújtott kardjával. Néhány másodperccel később Akiko feje is elvált testétől. Vér öntötte el a padlót.
A jelenlévők egy ideig mozdulatlanok maradtak, majd ünnepélyes ábrázattal felemelkedtek és elhagyták a helyszínt.
A bűnösök meglakoltak tetteikért, becsületük újra visszanyerte régi fényüket.
Készült a Feleségek.hu pályázatára (http://www.felesegek.hu)
Felugró