Itt ülök a gépem előtt, s azon morfondírozom, vajon mit is írhatnék. Elvileg valami csattanós novellát várnának tőlem, de a világért sem akarnak jönni a szavak. Pedig a határidő ma éjfélkor lejár. Helyette kifelé bámulok az ablakon. A szikrázó, már-már nyári, októberi napsütésben kihaltnak tűnik az udvar. Na, pont ettől fogok ihletet kapni!
Váratlanul gyíkfejecske bukkan fel a szúnyogháló előtt. Jött a kis barátom reggelizni. Lábacskáival magabiztosan kapaszkodik felfelé. Tekintve a méreteit és az alatta tátongó mélységet, én szédülök helyette. Ő mit sem törődve a gravitációval, mászik tovább. Kit érdekel a fizika! A szúnyogháló tetején ottmaradt éji lepke annál inkább. Két centire megáll előtte, egy villámgyors nyelvöltés, és a pillének bealkonyul. Darabig még gyönyörködöm a gyíkocska zöldes-narancssárga színében, majd hirtelen eszembe jut: Hékás, neked írnod kéne! Persze az oldal üres, egy karakterrel sem lett több.
Felállok, kimegyek az ajtó elé a lépcsőre. Tegnap tettem rendbe a virágaimat: leszedegettem róluk a száraz leveleket, némelyiket átültettem nagyobb cserépbe, kevéske friss föld, némi tápoldat. Énekelni nem mertem nekik, tartottam attól, hogy nem élnék túl.
Szóval, kimegyek, leülök a lépcsőre, és lám: a virágok egészséges színben pompáznak. Írói válságban szenvedek, de legalább meglátszik a kertemen, ez is valami. Itt-ott egy kis igazítás, az óra ketyeg, a határidő meg közeledik.
Erre a gyomrom csöppet görcsbe rándul. De könnyedén megoldom ezt a problémát. Irány a konyha, hűtőajtó kinyit, s mint a gyerek a cukros standnál, a szám sarka a fülemig szalad, amint megpillantom az elfelejtett palacsintákat. Nosza, kakaó elő, indulhat a csemegézés! Félúton megállok: a gyerekeknek is kellene hagyni, a munkából hazatérő páromról nem is beszélve. Még teli van a szám, amikor a megmaradt tésztát visszateszem a hűtőbe.
Hol is tartottunk? Ja, igen, az írás. Nagy lélegzetvétel, kezek elő, mintha zongorázni készülnék, és „Maestro, music… cakk, cakk!”. Igen ám, de se kotta, se zene, viszont csak-csak írni kéne már, mert közben beesteledett. Újra nagy levegő, aztán még egy, szöveg sehol. A percek telnek-múlnak, a gondolataim valahol máshol kirándulnak.
Lassan beköszönt az éjfél. Lebiggyesztett ajkakkal bámulok magam elé. Elszalasztottam az utolsó lehetőséget a beküldésre. Egy világ dőlt össze, a lelkem romokban hever.
Vajon mit mondana most a múzsám, ha ember lenne?
„Kedves Barátném! Nem kell mindig mindent százszázalékosan teljesítened! Lemaradtál erről a pályázatról? És akkor mi van? Ugye, jó volt látni, ahogy a gyík vadászik az ablakodon, és ahogy a virágaid életre kelnek? Emlékszel még, amikor a buszon ismeretlen emberek melléd ültek, és minden szó nélkül, olyan eseményeket meséltek el az életükből, amiket egyébként nem mondanának el? Hogy megrökönyödtél rajtuk, pedig ők viszonzatlanul sokat adtak neked. Amíg én szabadságra megyek, addig te hallgasd meg újból őket, az ismerőseidet is. Mire valók a jóbarátok? Nem kell a gondjaikat – sőt a világét sem – a válladra venned, csak figyelj, mesélnek, és az Életre tanítanak. Aztán fogd magad, menj ki a természetbe! Lazíts egy kicsit! Annyi szépség van mindenütt. Hiszen tudod, mekkora örömet tud okozni egy szárba szökkenő rózsa. Nézz körül! Itt a helyed, mint mindenki másnak. Járatlan ösvényre tévedtél? Ne bánd! Eljött az idő, hogy kitaposd ezt az utat…”
Van igazság a fenti gondolatokban. Talán erről kellene írnom. Eszembe jut kisfiam kedvenc meséje. A végén van egy szép dal, mely néha különös módon megríkat. Ennek a címe lesz a következő írásom címe is: Találd meg önmagad!
(Az említett zene, Brad Paisley: Find Yourself (Disney Pixar Cars/Verdák) meghallgatható a következő linken: http://www.youtube.com/watch?v=1ZKXU0l3XtQ&feature=related )
Felugró