Halvány fény derengett a homályos hálószobában. A mélyzöld sötétítőfüggönyök eltakarták a felkelő Nap első sugarait, csupán a kis réseken keresztül világította meg a sárga falat. A tölgyfából készült ruhásszekrény ormótlan óriásként állt a sarokban. Tőle egészen az éjjeliszekrényekig fehér gyapjúszőnyegek feküdtek a hatalmas franciaágy két oldalán. A szoba csendjét szuszogás, néha egy-egy elégedett horkantás törte meg.
Megcsörrent a telefon. Luis Richards vakon matatott utána. Felvette.
– Halló… Hol… Azonnal indulok…
Rádöbbent, nincs egyedül. Hófehér bőrű, rubintvörös hajú nő aludt mellette. Richards nem akarta felébreszteni, inkább megfordult, hogy a másik oldalon távozzon, ekkor egy csokibarna nőbe ütközött. Meglepetésében néhány másodpercre mozdulatlanná dermedt. Taktikát váltott: két hálótársa között előrefelé mászott ki az ágyból.
Zsongó fejjel elindult a fürdőszoba felé. Útközben lábára csavarodott két melltartó, és kis híján keresztülesett a körömcipőkön.
A frissítő zuhany után megborotválkozott, felöltözött, a nappaliban a bárpultnál kevert magának másnaposság ellen egy szódabikarbónás italt. Felvillant ugyan pár kép az előző napi buliból, másra azonban nem emlékezett.
„Kár – gondolta a háló felé pillantva – pedig biztos jó lehetett az éjszaka.”
Fogta a slusszkulcsot, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
Beült a lakása előtt álló szolgálati autójába, indított. A kocsi hirtelen megugrott. Hátrafelé. Richards sietve kiszállt, névjegykártyáját a mögötte lévő jármű szélvédőjére tette, visszaült, megint indított, mikor a postás megkocogtatta az ablakot.
– Ne haragudjon, hadnagy úr, tegnap elfelejtettem odaadni Önnek – mondta, közben átnyújtott egy borítékot.
Luis a reggeli dugók miatt bő félórás késéssel érkezett a helyszínre. A kollégiumi folyosó áporodott bűze rögtön felkavarta érzékeny gyomrát. Rendőrök nyüzsögtek mindenütt.
A szoba, ahol az áldozat feküdt, közel sem tűnt átlagosnak. Egyik felén katonás rend uralkodott, a másikon pedig fejetlenség. Stephen Hawking és Marilyn Manson képe ugyanabban a szobában felettébb bizarr látvány.
A helyszínelők már végeztek, éppen készültek elszállíttatni a holttestet.
– Mink van? – kérdezte Richards fogvájót rágó emberét, Hobbsot, miközben kizipzárazta a hullazsákot.
– Ernie Edwards, tizenkilenc éves, egyetemi hallgató. Szobatársa szerint a konteo-blogja miatt nyírhatták ki.
– Mi miatt?
– Összeesküvés-elméletekkel foglalkozott. A legutolsó bejegyzése után több figyelmeztetést is kapott. Állítólag valami űrszemét-takarítógépre szerelt lézert akar a kormány titokban bevetni Irán ellen.
– A többiek hol vannak?
– A város másik felén. Megölték Rita Millert, a híres riporternőt. Minket kértek fel a nyomozásra.
– Nagyszerű két gyilkossággal kezdeni a napot! – morogta a hadnagy.
Irodája felé menet Richards beugrott kedvenc éttermébe a Sherlockba reggelizni. A korabeli viktoriánus hangulatot idéző helyiségből csak a kedélyesen pipázgató detektív hiányzott. A gőzölgő feketétől, valamint a mellérakott ínycsiklandozó illatú, porcukros, vaníliás croissanttól Luis rögtön jobb kedvre derült. Vele szemben, a másik asztalnál fiatal, szőke nő ült. Richards rávillantotta hibátlan fogsorát. Harmincas éveinek végén járó férfiként nem volt éppen modellalkat, ám ápolt külsejével, karakteres arcával, udvariasságával sok nőt az ágyába csábított. Luis magához intette a pincért, pár szót súgott a fülébe. A pincér elment, két darab muffinnal tért vissza, letette a szőke nő elé az asztalra névjegykártyával együtt. A hadnagy folytatta volna az udvarlást, de megszólalt a mobilja. Mogorván lehajtotta a kávéját, bepattant az autójába, húsz perccel később már az új áldozattal nézett farkasszemet.
– Mit tudunk róla? – kérdezte unottan Richards.
– Robert Swan, huszonkét éves. Az adatbázis szerint szép kis priusza van: lopás, csalás, adathalászat…
– Rajtunk kívül nincs más gyilkossági csoport ebben az átkozott városban?
– Dereck emlékezett rá, olvasta ezt a nevet a megölt riporternő noteszében, közvetlen Dr. Janos Nanasi professzor neve alatt – válaszolt Hobbs.
– Ki az a Nanasi?
– Gondoltam, hogy érdekelni fog, Főnök. Ő az űrszemét-takarítógép feltalálója.
– Ha itt végeztetek, gyertek az irodába!
Miami, az amerikai Riviéra. Forró, esős nyár, enyhe, száraz tél, homokos part, meleg tenger, tiszta levegő. Balra az Everglades hüllőkkel teli, ám gyönyörű mocsara, jobbra a Biscayne-öböl mesterséges szigetcsoportja fekszik, a köztes síkságon pedig a világváros, Richards vadászterülete, mely sosem fogy ki a magányos asszonyokból.
Luis gondterhelten ült sötétbarna íróasztala mögött a Miami-Dade megyei rendőrség dőlt homlokzatú épületének emeletén. Az aktákat lapozgatta. Három áldozat, s hol volt még a nap vége? Az étterembeli nő is egyre jobban izgatta a fantáziáját. Irodája üvegfalán keresztül kitekintett serényen dolgozó kollégáira.
Lehúzta a reluxákat és munkához látott. Richards a tényszerű, kézzelfogható dolgokat szerette, mégis kénytelen volt az összeesküvés-elmélettel foglalkozni, ha végére akart járni a gyilkosságoknak.
Dr. Janos Nanasi professzor a Columbia Egyetem Technológiai Fejlesztések Laborjának vezető kutatójaként részvett a NASA SDO műholdjának tervezésében, legutóbbi, egyben legnagyobb projektje az űrszemét-takarító, a Space Cleaner One megépítése volt.
Luis előre tartott attól, hogy jó párszáz oldalnyi tudományos értekezésen kell keresztülrágnia magát. Felfedezett egy videót az egyetem honlapján. Elindította.
A monitoron jóvágású, ötvenes, szemüveges, kissé őszülő, bajuszos szakállas férfi beszélt. A felirat szerint maga a professzor:
– Mióta a Földön élünk, szüntelenül az eget fürkésztük. Feltaláltuk a távcsövet, mellyel ugyan közelebb hoztuk a csillagokat, de nagyravágyásunk minduntalan többet és többet követelt.
Évszázadoknak kellett eltelnie, hogy meghódíthassuk a felhőket, megérinthessük az ég határát, végül elhagyva bolygónk védelmező burkát, nyomot hagyhassunk a Hold szürke porában.
Tekintetünk most a távoli galaxisok irányába réved, kutatjuk keletkezésük okát, hatalmas űrteleszkópjaink pásztázzák az univerzum beláthatatlan szegmenseit, műholdak százait indítjuk expedícióra, s mint telhetetlen gyermek az új játékok közt, mindent tudni akarunk. Eközben anyabolygónk haldoklik, lassanként megfojtja a szemét. A régi játszóteret, hol egykoron járni tanultunk, elhanyagoltuk.
Hirtelen váltott a kép egy Földet ábrázoló animációra, valamint a Challanger űrhajó kabinjának lyukas ablakára.
– Mára bolygónk körül több százezer kisebb-nagyobb darabka kering, veszélyeztetve számtalan küldetést, életet. A helyzet az utóbbi években egyre tarthatatlanabbá vált.
Ismét a professzor mosolygós arca jelent meg a monitoron.
– Örömmel jelenthetem be Önöknek, kollégáim és a NASA mérnökeinek segítségével megalkottuk a Space Cleaner One-t.
Egy olyan szerkezetet, mely különböző magasságú, geoszinkron pályákra állítva összegyűjti a kozmikus hulladékot, majd befejezve küldetését a Nap felé veszi az útját.
Újabb animáció következett.
– Fellövés és a hordozórakéták leválása után a Space Cleaner kinyitja napelemeit, és az elfogó-ernyőt.
Az elfogó-ernyőt nyolc darab, egyenként harminc méter hosszú, szénszálakkal megerősített, műanyag, kompozit rúd fogja közre. Maga, a rendkívül könnyű ernyő nanocsövek polivinilalkohol segítségével font szupererős szálaiból készült. Ez a nagy szakítószilárdságú, rugalmas anyag képes a sebesen száguldó űrszemetet elfogni. Az ernyő anyagában érzékelők vannak, melyek a megfelelő űrtartalom elérésekor jelet küldenek a vezérlő egységnek. A rudak végei összezárulnak, és pályakorrekció után a Space Cleaner elindul végső célállomása, a Nap felé.
Számításaink szerint öt ilyen műhold elegendő lesz a Föld körüli tér teljes megtisztításához.
A következő, Nemzetközi Űrállomáson rögzített képsorokon láthatják, amint a Space Cleaner One megkezdi munkáját. Legyen ez az emberiség következő nagy lépése, egy tisztább, szebb, és élhetőbb bolygóért.
Az űrfelvételeken a műhold eleje úgy nézett ki, mint egy nagy szemeteskosár. Richards azonnal felismerte az aláfestő zenét. Aythar Cosmic Resonance-át Hobbs napjában tucatszor meghallgatta, ezzel szinte az őrületbe kergetve a hadnagyot.
Luis leállította a videót. Felvette a telefont. A Columbia Egyetem Technológiai Fejlesztések Laborját hívta, hogy megbeszéljen egy időpontot Nanasi professzorral, hátha tud valami használható információt mondani, ám meglepő híreket kapott.
– Hogyan… Meg tudná mondani ki kapta az ügyet? Köszönöm.
A hadnagy újból tárcsázott. Dan Abboney-t a középiskolából ismerte.
– Halló! – szólalt meg Abboney nyomozó.
– Még mindig hordó hasad van?
– Még mindig te vagy Miami Don Juanja?
Mindketten felnevettek.
– Kellett neked New Yorkba költözni! Itt, az örök napsütésben, a pálmafák alatt gyönyörű nők százai várnak rád – válaszolt Richards.
– Meg a mocsárláz, a mérgeskígyók és a krokodilok. Kösz, nem. Jól érzem magam itt északon. Mi újság?
– Van három gyilkossági ügyem. Dr. Janos Nanasi neve is felmerült. Az egyetemen mondták, hogy meghalt.
– Igen. A szokásos dráma: Nanasit megölte az asszisztense, majd magával is végzett, mert a professzor nem hagyta ott érte a feleségét. Éppen a halottkém jelentését olvasom. Úgy néz ki, megrendezték az egészet. Kiderült, az asszisztens balkezes, viszont jobb kézzel lett öngyilkos, ami eléggé valószínűtlen. Van esetleg információd a professzorral kapcsolatban?
Richards megadóan sóhajtott.
– Ma hajnalban kinyírtak egy bloggert. Egyik cikkében azt állította, a kormány titokban lézerfegyert szerelt az űrszemét-takarító műholdra, hogy csapást mérjen Iránra. A város másik felében eltették Rita Miller riporternőt láb alól. Kollégái szerint nagy leleplezésre készült. A noteszában Nanasi neve alatt ott van annak a hackernek a neve is, akit ma szintén kinyírtak. Szerettem volna a professzort megkérdezni, tud-e erről valamit.
– Hmm… Ez érdekes. A gyilkosság előtti napon Dr. Nanasi asszisztense találkozott egy Pentagonban dolgozó titkárnővel. Kerestem a nőt, meg is találtam tegnap a lakásában felakasztva. Felmerült, hogy esetleg az asszisztens végzett a titkárnővel, de így egészen más megvilágításba kerül az ügy. Úgyis régen jártam Miamiban. Kedden benézek hozzád, kíváncsi vagyok a részletekre.
– Rendben.
Luis keserű szájízzel tette le a telefont.
Délután két óra felé járt az idő. Gyomra hangos korgással jelezte, ideje lenne ebédelni.
A Miami-Dade megyei rendőrséggel szemben, a hotdog árusnál Richards elégedetten szemlélte a virsliket.
Miután jóllakott, visszament az irodába. Alig ült le, máris Hobbs törte rá az ajtót.
– Főnök, ismered Curtis Reedinget?
– Színész?
– Postás. Az a körzete, ahol laksz. Ma reggel még látták, aztán eltűnt.
– Ööö… Igen, beszéltem is vele.
– Most húzták ki egy konténerből. Megfojtották.
A hadnagy döbbenten hallgatott. A postás kedves, előzékeny ember hírében állt.
Nem töprenghetett sokáig. Megcsörrent a mobilja.
– Richards.
– Üdvözlöm, Brenda Voight vagyok. Nem zavarom?
– Miben segíthetek, Hölgyem?
– Csak szerettem volna megköszönni a finom süteményeket.
Luis szeme felcsillant.
– Sajnálom, hogy nem volt alkalmam személyesen bemutatkozni Önnek.
– Mit szólna hozzá, ha ma este bepótolnánk, ami reggel elmaradt?
A hadnagy néhány másodpercnyi szünet után felvetette, találkozzanak a lakásán. Voight kissé vonakodott, végül beleegyezett.
Esteledett. Richards a lakásához közeli kisboltban pezsgőt, epret vásárolt. Mire otthon eltüntette előző napi hálótársainak nyomait, csengettek. Megérkezett Brenda. Luis betessékelte, hellyel kínálta a nőt a nappaliban. Rövid, könnyed társalgás után kinyitotta a pezsgőt. A teli poharak mellé odatette a frissen mosott epret is. Ahogy fogyott az ital, úgy oldódott a hangulat. Richards közelebb hajolt Brendához, gyengéden megcsókolta. Mivel nem ütközött ellenállásba, lassan kigombolta a kosztüm alatti blúzt. Voight szabaddá tette Luis mellkasát, végigsimított rajta.
– Kaphatnék még egy kicsit? – szólalt meg búgó hangon Brenda.
– Persze, csak ki kell bontanom a másik üveget.
Amint Richards a bárpulthoz fordult Voight a férfi poharához nyúlt, aztán felemelt egy epret. A hadnagy visszatért a pezsgővel. Koccintottak. Luis lehajtotta a maradék italát. Hirtelen szédülni kezdett, látása homályossá vált.
Brenda megvárta, míg Richards eldől. Gyorsan rendbe szedte magát, poharát a táskájába tette, alaposan letörölgetett mindent, amihez hozzáérhetett. Óvatosan átnézte Luis táskáját. Aztán a felhajtón álló szolgálati kocsihoz ment. A kesztyűtartóban végre megtalálta, amit keresett.
– Halló, én vagyok. Megvan a boríték. Érintetlen.
A levélen Rita Miller gyöngybetűi sorakoztak.
Voight a lakáshoz közel várakozó fekete Fordhoz lépett, beült a kormány mögé.
– Itt a boríték, Uram. Likvidáljam a hadnagyot?
– Nem. Feltűnést keltene, ha meghalna. Az ügy így is kicsúszott a kezünk közül. Ha időben eltesszük a titkárnőt láb alól, akkor nem lett volna ideje elmondani Nanasi asszisztensének, amit véletlenül a mellékhelyiségben meghallott. A professzor meg túlságosan ostoba volt, ha elteszi a pénzt és befogja a száját, még ma is élhetne. Ehelyett mit csinál? Az első adandó alkalommal fut ahhoz a flegma riporternőcskéhez. Persze a nő rögtön rájött, ha ezt lehozza, nagy botrány lesz belőle, ám bizonyíték is kellett neki. Rávette azt a Swan gyereket, hogy kémkedjen. Túl sok a hulla! A bloggert viszont nem kellett volna kinyírni.
– Veszélyesnek ítéltem, Uram.
– Szerencsétlen flótás folyton ártalmatlan összeesküvés-elméleteket gyártott.
– Azonban ezúttal ráhibázott, Uram. Javaslom, varrjuk el az utolsó szálat is!
– Nincs több szál! Kedden úgyis kiderül, hogy mennyit tud Richards, különben sem egy észlény. Elmondok neki pár jelentéktelen részletet, és szemmel tartom. Ha pedig többet foglalkozik az üggyel, mint kellene, áthelyeztetem Alaszkába. Indítson!
A fekete Ford csendesen kigördült az utcára, majd eltűnt a miami éjszakában.
***
Másfél héttel később megsemmisítő csapás érte Iránt. Mértani pontossággal lőtték szét katonai-, urándúsítást végző kutatóbázisait, számottevő civil áldozatok nélkül. A túlélők szerint a támadás az égből érkezett, de közel s távol nem láttak bombázókat közeledni.
Annyi viszont bizonyos, kint az űrben a Space Cleaner One éppen akkor repült el Irán felett.
Aythar zenéje itt hallgatható meg: http://soundcloud.com/carlthomas/sets/cosmic-resonance/
(„Ez a történet a fantázia szüleménye. A benne szereplő személyek, intézmények, vállalatok és szervezetek jórészt a képzelet szülöttei, vagy ha mégsem, kitalált helyzetekben szerepelnek, és a leírtak nem a valós magatartásukat tükrözik.”
A fenti novellát a lausanne-i Svájci Szövetségi Technológiai Intézet kutatócsoportjának ajánlom.)
Felugró