Eric Raven Black
Titokban nálad jártam
Hajnali fény rohan át a dombokon.
A derengő homályban csendesen
figyelem ájult tested pihegését.
Vajon merre jársz most?
Virágos mezőkön lepkékkel táncolsz,
vagy holdfényként bukkansz fel,
mint gyönyörű sellő a tenger habjaiból?
Talán magas sziklaorom tetején
angyalként tárod szét kecses karjaid,
hogy alásuhanhass, mint prédájára leső
hatalmas ragadozó madár?
Szemeid kék íriszét most nem láthatom,
hosszú, fekete pilláid rabul ejtették.
Hamvas bőröd fiatalságát
játékos pír lengi át,
s keskeny cseresznyeajkaid közt
aprócska, fehér köveket rejtegetsz.
Mézszőke fürtjeid hirtelen vállaidra omlanak,
amint a reggeli szellő megérinti arcod.
Nem maradhatok tovább!
Miközben lelkem széktámládra fonódik,
halkan a füledbe suttogom:
„Álmodj csak, szerelmem, álmodj!
Mire a Nap újból földet ér,
én, Don Juan de Marco, várlak
az örök boldogság szigetén.”
(2010. április 30.)
« vissza