Végtelen barátság
Bozontos füleivel a legyeket hajtja el,
Bánatos szemeivel ül, és rám figyel.
S mikor felé nézek, hirtelen feláll,
Nem mozdul, csak reménykedve vár.
Elindulok, Ő is futva közeleg,
De lánca visszatartja, nem juthat közelebb.
Hát megyek én hozzá, nyúlok felé,
Vággyal telt szívvel leül mellém.
S a lánc porba hull.
A kerítés felé rohan vadul,
Majd visszatér, nyalogatja kezem.
Körbeugrál. Örül nekem.
Szívemet boldogság tölti el, ahogy az övét,
Megkönnyebbülten szedem le nyakörvét.
Ő meg csak fut tovább és meg sem áll,
Végre itt van a várva-várt szabadság!
Csendesen a távolból figyelem.
Milyen jó, hogy Ő itt van nekem.
Mikor a fűben körbe-körbe hentereg,
Hát lefekszem én is és hentergek vele.
Felülök, s a maga módján puszit ad,
Barátságáért cserébe tőlem velős csontot kap.
Felugrik, rágja és csak rágja,
Majd a kert végében a csontot jól elássa.
A Nap éppen eltűnik az égen,
Láncát kezembe fogom, hívogatom szépen.
Jön, leül, csóválja a farkát,
Csillogó szemekkel várja vacsoráját.
Hozom is gyorsan, tálkájába teszem,
A másikba pedig a hideg vizet viszem.
Nézem, ahogy fal, majd nagyokat kortyol.
Tíz perccel később az óljában horkol.
Álmában a feljövő Holdat ugatja.
Szeretlek téged, nagy, Tigris kutya.
(Pécs, 2007. május 17.)
« vissza